Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.

Ülésnapok - 1901-334

22 334. országos ülés 1903 november 12-én, csütörtökön. nemzetnek hozzájárulását is, és — hozzáteszem azt, a mit legkevésbbé keres — a népszerűsé­get is. Ezekből a zavarokból származtak igeais azok a további zavarok, a melyekre a pénzügy­miniszter hivatkozott és kifejtette, hogy Ma­gyarország gazdasági helyzetének hitelére és egyéb tereire minő veszedelmek származhatnak. En nem látom azokat a veszedelmeket olyan feketéknek, a minőknek a kormány festette. Maga a pénzügyminiszter is emiitette tegnap, hogy nem osztja azt a felfogást, mintha Ma­gyarország a csőd szélén állana. Azért, mert ex-lex van, senki csődöt nem mond. De azért komoly bajaink vannak; de ezeken a komoly bajokon hogyan kivan a kormány a katonai kiadások emelésével segíteni, a melyekkel a mi­niszterelnök megbiztatta a házat? Mondotta a miniszterelnök ur, hogy ő nem fogja a létszámot emelni? Az ellenkezőt mondotta. Bizonyosak vagyunk, hogy a Beck-féle politika érvényesülni fog és esztendőre jönni fognak már a létszám­felemeléssel, a melyet mostan ideiglenesen elej­tenek. Hiszen Welserskeimb abban az időben, mikor Körber hírhedt beszédét mondotta, a kö­vetkező kijelentést tette (olvassa): »A mit a kormány a Reichsráth mindkét házában, a bizottságokban és a komissiókban kifejtett, egész terjedelmében ma is áll. A mi szükséges volt, az szükséges marad, sőt még felemelt mértékben szükséges és a kitűzött czélra eltérés nélkül törekedni kell, hogy a monarchia, mint hatalmi tényező saját összes érdekeinek megóvására a népek életében fenmaradjon,« Vagyis a monarchia fenmaradását és nagy­hatalmi állását ahhoz kötötte, hogy a létszám­felemelés még nagyobb mértékben, mint a véd­erőjavaslatban volt, megtörténjék. Ha ezt Wel­sersheimb a koronára, a királyra vagy a csá­szárra való hivatkozással kimondotta, ha azt senki vissza nem mondta és a miniszterelnök ur sem vonta kétségbe, sőt azt nagy általánosság­ban még erősítette, akkor kérdezem, hogyan akar a pénzügyminiszter ur megfelelő pénzügyi poli­tikát csinálni? Megadta neki a választ a mi­niszterelnök ur: takarékossággal. Vagyis a tiszt­viselők fizetésemelését szállítsuk le, a beruházá­sokat tegyük félre, minden úton-módon takaré­koskodjunk. A katonai kiadásokra pénz kell és azért az adóreformokat és mindazokat a refor­mokat, a melyek a legégetőbben szükségesek a nemzeti és közgazdasági élet fejlesztésére, tegyük félre, takarékoskodjunk, csakhogy a katonai kö­vetelések molochját megtömhessük. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Ezzel a politikával kívánja Ma­gyarország állami életét, kereskedelmét meg­erősiteni és fejleszteni ? Ez teljesen lehetetlenség. (Ugy van! bal felöl.) Abban a programmban volt egy pont, a mely nekem legjobban tetszett. Ez a miniszter­elnök ur felfogása a felekezeti kérdésekről és a közoktatásról. Köztudomás szerint én a keresz­tény szocziális politikának vagyok híve és min­den bevett felekezetet erősíteni és szervezni kí­vánok, jogait tisztelem és szabadságainak fej­lesztésében meggátolni nem óhajtom, feltéve, hogy az a magyar állameszmének és a magyar nyelv terjesztésének szolgálatokat tesz. Mindazon­által, hogy ezen a ponton a miniszterelnök úr­ral szívesen találkozom, emlékezetébe hozom gróf Apponyi Albertnek azt a hasonlatát, a melyet az egyházpolitikai viták alkalmával ho­zott fel a házban, a mikor azt mondotta, hogy mióta Magyarországon a vallásegység a refor­máczió által megbomlott, itt a nemzeti kultúra két hatalmas oszlopon Áll, mintegy ívboltként köti össze a katholikus egyházat és annak in­tézményeit a protestáns egyházakkal és azok intézményeivel. ISTem lehet Magyarországot kor­mányozni sem a protestánsok ellen, sem a katholikusok ellen, csak a kettőnek együttes működésével, jogaik alapján érhető el az, hogy Magyarország kultúrája békében fejlődjék. Ez is volt valóban Magyarország kultur- és vallás­ügyi politikája egész mindaddig, a mig a sza­badelvű párt, nem tudom, micsoda velleitások­nak engedve, — a miniszterelnök ur jobban tudja, — beledobta az üszköt a felekezetek közé. Ezen csóva kivételét kívánom én azért, hogy Magyarország keresztény állam maradjon, keresztény alapokon fejlődjék, historikus ala­pokon, azért kívánom a revíziót, a melyet a miniszterelnök ur programmjában nem találtunk meg és ez okból nem járulhatok még ezen pont­ban sem bizalommal az ő politikájához. (He­lyeslés a néppárton.) Azután szó volt a választási reformról is. A választási reform a magyar szabadelvüség tengeri kígyója, a hitegetéseknek olyan rút lán­czolata, hogy ahhoz hasonló talán Európa tör­ténetében sehol sincs. Nincsen alkotmányos ál­lam Európában, a melyben a választási törvény és a választási eljárás gyakorlata olyan rossz és romlott volna, mint Magyarországon. Ezért nem tud erőre jutni a parlament, ezért nem tud ez a parlament megfelelni népképviseleti hiva­tásának, ezért nem szolgál a nép érdekeinek, ezért szolgál eszközül hatalmi tényezőknek: mert a választási törvény és annak végrehajtása kizárja a nemzeti akarat szabad kifejezését és annak a törvényhozásban való érvényesülését. És a mikor ezt az ellenzék egyik pártja hosszú vitákban és most újra felvetette, csak általános kijelentéseket kapott válaszul, azt, hogy a mi­niszterelnök ur belátja a hibákat, hogy annak idején segíteni óhajt, de ez az ügy megfontolást kivan; mintha bizony mi soha sem gondolkoz­tunk volna felette, mintha a hibákat nem tud­nók mindannyian, mintha nem tudnók, hogy most arról beszélni felesleges, mert most katona kell és pénz, nem a választási reform. Nézetem szerint, t. ház, sohasem lesz jó választási törvényünk, hogyha az a belügymi­niszteri burokban készül. A választási törvény­nek itt kell készülnie a házban, a választási

Next

/
Thumbnails
Contents