Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.

Ülésnapok - 1901-342

258 3í2. országos ülés 19(13 november 21-én, szombaton. Kálosy József: T. képviselőház! Az igen t, miniszterelnök ur programmja, a melynek részletekben való előterjesztését maga is jelezte, — hiszen most is egy ily részlethez volt szerencsénk, — megvallom, nem nyugtat meg engem. Nem kis élvezetet nyújtott azonban nekem iménti azon kijelentése, a melylyel Rakovszky István igen t. képviselőtársam aggályaira, kifogásaira és támadásaira válaszolva azt mondta, hogy csak hagyják azt a port, azt a vitát, azokat az előzményeket kettőjükre: gróf Apponyi Albert képviselő úrra és ő reá, majd kiegyeznek ők e tekintetben. Ez, bár nem szeretem a banális hasonlatokat és tréfákat, mégis eszembe juttatja azt a talán már elkoptatott anekdotát, (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldolon.) a mely szerint egy vidéki zsidó házaspárnak, meggazdagodván, legfőbb vágya az volt, hogy feljöjjenek Budapestre lakni, és hogy itt éljék le utolsó éveiket a Dob-utczában, azonban az asszony nagy beteg lett, mire a férj igy vigasztalta halálsejtelmekkel küzkö'dő nejét: »Szálikám, légy nyugton, fogadom, hogy Pestre fogunk menni lakni; ha kettőnk közül valaki meghal, én Pestre fogok menni lakni.« (Derültség a szélsőbaloldalon.) Különben ez a per nem is tartozik ide, ezt a pert, jól mondta a miniszterelnök ur, majd elintézik ők egymás között. A pereknek azonban f aresa külsejük van némelykor. Madách például azt mondja, s ez ide vonatkozik, hogy »Ily elvek mellett pör nem érne véget; a roszszat, mert rossz, senki sem cselekszi; az ördög is jogczimeket idéz, és magáét véli mindenik jelesnek.« (Ugy van! a szélsőbalóldálon.) Mi tehát, a kiknek nézete ebben a kérdésben sokkal közelebb áll a Rakovszky István képviselőtársunk által kifejtett nézethez, az ő helyes jogcziniét fogadjuk el — és ezt nem veheti rossz néven a miniszterelnök ur — nem pedig a t. miniszterelnök úrét. (Helyeslés- a szélsőbalóldálon.) Az igen t. miniszterelnök ur programmheszédében — és ez a legfontosabb, ez képezi beszédem tulajdonképeni tárgyát — a következőket mondotta, miket szőról-szóra akarok idézni: » Konstatálhatjuk igenis azt, hogy a nemzeti közvélemény igen széles rétegében él a vágy az iránt, hogy a közös hadsereg vezényleti és szolgálati nyelve magyar legyen.« Nyomban sietett azután hozzáfűzni azt a további észleletét (olvassa): »de mondhatni, egyhangúlag visszariad a nemzeti közvélemény a nemzet és a korona közti konfliktus mélyreható következményeitől.* Ebben a két egymást kiegészítő mondatban a thezis, synthezis és antithezis szónoklat! formái mellett közállapotunknak egészen áttetsző, egészen átlátszó prognosztikonja tárul elénk; (Ugy van! a szélsőbalóldálon.) az a prognosztikon, hogy e miatt a vágy miatt — méltóztassék jól megérteni — a koronának mélyreható következményekkel járó elhatározásával találjuk szemben magunkat. Lovászy Márton ^Esetleg retorzióval! Kálosy József: Én részemről, ha elemeire bontjuk ezen mondatnak alapvető és kiinduló pontul szolgáló állításait, nem vagyok képes más konklúzióra jutni, mint arra, hogy az igen t. miniszterelnök ur nem egészen helyes világításban látja a mi politikai közállapotunk képét. Téved ugyanis abban, hogy ez a vágy a nemzetnek csupán csak egy, habár általa is tekintélyesnek elismert rétegét uralja, mert azt, hogy ez a vágj" az osztatlan közvélemény vágya, a megczáfoltatás veszélye nélkül merem állítani. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Még inkább téved abban, hogy ezt a vágyat, ennek a vágynak a mértékét, határát egész odáig terjeszti ki és olyannak látja és festi, a mely, ha igy volna, talán némi okot, vagy legalább ürügyet szolgáltathatna a koronának arra a mélyreható következményekkel járó elhatározásra. Miniszterelnök ur, ez a nemzeti köz vél emény nem olyan szerénytelen, nem olyan oktalan, hogy az ő vágyát egész odáig terjeszsze ki, miként ön azt hirdeti, hogy magyar legyen a közös hadsereg vezényleti és szolgálati nyelve, hanem csupán csak a dualizmus fényéből folyó paritás elvének megfelelő határt kivan felállítani az egész hadsereg kiegészítő részét képező magyar hadseregre, annak magyar nyelvére vonatkozólag ; és végre tévedni méltóztatik abban, mintha a nemzeti közvélemény vágya valamelyes engedmény megadását, vagy épen kicsikarását, szóval: valamely nóvum megteremtését czélozná, mert ez a vágy egy teljesen világos, minden kétségen felül álló jognak érvényesítésére vonatkozik. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Olyan jognak érvényesítésére, a melyet tőlünk ugy raboltak el. (Ugg van! a szélsőbalóldálon.) E között a két merőben ellentétes felfogás között észlelhető tátongó mély ür választ el benoünket egymástól az ezekből levonható következtetésekre nézve is. Azért látszik a t. miniszterelnök úrtól közeli kilátásba helyezett veszély oly imminensnek, mert ő és az őt támogató többség ezen esetleges elhatározását jogosnak, jogszerűnek tartják és hirdetik, mig mi azért nem félünk bárminő következményektől sem, mert ezt az esetleges elhatározást jogtalannak, törvénytelennek, alkotmányba ütközőnek és másrészt az általunk védett ügyet a nemzet mindennapi imájába foglaltnak és istentől megáldottnak hiszszük és valljuk. (Elénk helyeslés a szélsőbaloldalon-) Ez a tudat avat fel minket, az ezen padokon ülőket, nagyokat és kicsinyeket, erőseket és gyengéket hősökké, többet mondok, fanatikusokká, (Élénk helyeslés a szélsőbalóldálon.) a kik ha elbukunk, elmondhatják utódaink rólunk is azt, a mit már tegnapelőtt egyik képviselőtársunk idézett, a mit a hősök emléktáblája hirdet: »Hic hospes Spartae, nos te hic vidisse jacentur; Dum sanctis patriae legibus obsequimur!« (Helyeslés a baloldalon.) Ez a szempont bírt engemet főkép erre