Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.
Ülésnapok - 1901-342
342 országos ülés 1903 november 21-én, szombaton. 2Ó9 az elhatározásra és korántsem obstrukezionális czélzat, még kevésbbé azon engemet semmikép meg nem illethető pretenzió, mintha én azt hinném, hogy nekem, a kezdő politikusnak és gyenge szónoknak, sikerülne az ellennézetüek közül bárkinek elhatározását is megingatnom, még kevésbbé mintha azt hinném, hogy nekem sikerül önök közül bárkit is a mi szent ügyünknek — ez ám az igazi szent ügy, mélyen t. honvédelmi miniszter ur — szolgálatára megnyerni. Pap Zoltán: Azt hiába akarod a magyar parlamentben elérni! Kálosy József: Sokkal jobban ismerem az ottani pártfegyelem katonai szervezetét, semhogy merészelném még csak feltételezni is azt, hogy önök- közül bárkit is a mostani szózat kapaczitálhatna. Bagolyt vinnék Athénbe, ha az ezen oldalról kifejtett nyomatékos érveknek akár extenzív, akár intenzív súlyához, a közjogi és jogtörténeti előzmények megvilágításához, az 1867 : XII. t.-cz. 11. §-ában körülirott felségjogok magyarázatául, az elmondottakon felül bármi* j s hozzátennék. Hiszen az önök t. vezére, kifejezést adandó igazságszeretetének, a hareznak érvekkel való folytatását kívánta, a midőn magát így fejezte ki: »semmiféle igazságot csak ugy leburrogatni nem lehet,* továbbá: »tessék érvekkel lépni fel állításommal szemben, állok elébe,« végre: »ha bíznak a t. képviselő urak ügyük erejében, akkor keressék a mérkőzést az érvek terén egymás kölcsönös meghallgatása után«, a mit a mai napon is hangsúlyozni méltóztatott; de hogy mennyire követi ezt az ő saját bölcs tanácsát, kitűnik abból, hogy eddig az ideig, a mikor igen érzékeny vágást kapott Eakovszky István t. képviselő úrtól, inkább mondhatni, személyi momentumok miatt, csak ma szólalt fel először, akkor sem a vita tulajdonképeni tárgyát képező körülmény meritumáról, ámde nemcsak hogy nem áll érveinek elébe, hanem érveink elől, mint valami pusztító betegség, ragályos dögvész elől futva menekül, követve hűséges tábora által (Igaz! szélsöbaloldalon.) Holott ezeket a mi érveinket, melyek felhozattak, meghallgatni is az ő dicsőséges, azonban szeretjük hinni, Isten segitségével nemsokára véget érő uralkodásának (Igaz! Ugy van.' a szélsöbaloldalon.) első mézesheteiben legalább is a parlamenti illemnek követelménye volna. De minek is erőltetné meg magát a t. miniszterelnök ur, a ki talán ma, talán holnap ismételni fogja azt a nagyon nevezetes, örökre emlékezetes kijelentését, mondhatnám jelmondatát, hogy hiszen ennek a törvényjavaslatnak tárgyalása is merőben czélnélküli, merőben tárgytalan, a mi más szóval azt jelenti: »beszélhettek nekem, a mit akartok*, vagyis inkább azt: »mit alkalmatlankodtok nekem, mit fecsérlitek itt az időt hiába«. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Pedig hogy eddigi felszólalásaink mennyire voltak objektívek, mennyire nélkülözték a személyes támadásokat, semmi sem mutatja inkább, mint az, hogy még attól is tartózkodtunk, hogy önök közül azokat, a kik választóik előtt akár külső, akár belső presszió folytán a mi általunk védett igaz és nemes ügy zászlajára esküdtek, de a kik mégis most a hatalom háta mögött ennek letiprására, mondhatni katonai parancsszóra, szövetkeztek, mondom, attól is tartózkodtunk, hogy önöket ezért meggyanúsítsuk, önöket a nemzet Ítélőszéke előtt megvádoljuk, még kevésbbé hogy az utcza sarával megdobjuk, mert érezzük a ránk nehezedő válság súlyát. Münnich Aurél előadó: Kik azok? Pichler Győző : Egész jegyzék van! Valami száz egynéhány. Kálosy József: Mondhatom, hogy épen a t. közbeszóló képviselő ur volt egyike azoknak, a kik ugyan nem ígérték, de nem is tagadták meg, mikor a választói őt erre nézve megkérdezték. (Mozgás.) Ha talán a képviselő ur nem is ígérte; de voltak a túloldalon, a kik határozottan ígérték. Folytatva tehát az előbbi gondolatot, azért nem teszem, mert érezzük az idők válságos súlyát, a midőn nem szabad követni magyar embernek Shakespere Ofeliájának a példáját, a ki abban lelte örömét, hogy széttéphesse koszorújának rózsáit. Pedig majdnem emberfeletti önuralmat, önmegtartóztatást kell magunk felett gyakorolni, midőn látjuk, hogy minő nagyfokú kegyetlenséggel, minő ádáz szilajsággal gázolnak keresztül-kasul a mi legszentebb érzelmeink veteményes kertjén, a midőn látjuk, hogy a mai modern kor legkényesebb problémáját, hogy a felségjog határai meddig terjedhetnek, Nagy Sándorként egy kardcsapással akarják megoldani, (Ugy van! a szélsöbaloldalon-) midőn az egész hadsereg kiegészítő részét képező magyar hadseregnek vezényleti és szolgálati, szóval kommandó-nyelvét átruházott felségjognak vitatják. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Ily körülmények közt, bizony nehéz, nagyon nehéz az önök változó lelkiismeretét a kellő, megérdemlett bírálatban nem részesíteni, mert bizony Krisztusi türelem kell ahhoz, hogy visszatartsuk magunkat a legerősebb ítélet kimondásától. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) És azért most nem is hivatkozom a hazafiúi sziv sugallatára, az élő és el nem nyomható lelkiismeret szavára, mert tudom, hogy ez egy elkoptatott frázis; hanem csak egyszerűen hivatkozom az eddig legkiválóbb két irodalmi termékre, Humboldt Vilmosnak az államhatalom határairól és Millnek a szabadságról irt világhírű két könyvére. Ezekből még önök is, t. képviselő uraim, a kik pedig oly nagyon sokat tudnak, bővebb ismereteket szerezhetnének a felségjog lényegéről; megtanulhatnák azt legalább, hogy még a Iegabszolutisztikusabb hatalomnak sincs meg a joga eltiporni a népeknek veleszületett jogát, a mely természetes fejlődésének létfeltételét képezi, a becsületet, a nemzeti és hazafias érzést. 33*
