Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.

Ülésnapok - 1901-342

242 3í2. országos ülés 1903 november 21-én, szombaton. ért nem rajongva, a máról holnapra való megélhetésben akarná összes akaraterejét kimeríteni ? (Igaz! Ugy van! a szélsobálóldalon.) És mi az, a mi aggodalomra késztet? Rámutattak a nemzetiségek fészkelődéseire, a Horvátországban beállott zavarokra. Tudom, látom, tagadni sem akarom, hogy Horvátországban egy ellenséges áramlat ütötte fel fejét. Azt is tudom, mert nem tagadható, hogy a nemzetiségi vidékeken bizonyos idegesség észlelhető, a melynek horderejét azonban nem láthatom olyan sötét színnel, mint a hogy ezt nagyon sokan festik. De engedjék meg nekem, midőn én ezt látom és beismerem, akkor a történelmi okok után kutatva, azt találom, hogy ilyen alkalommal a nemzetiségek fészkelődése is be szokott következni és a Magyarországra ellenséges indulat is lángra lobban. E történelmi ténynyel szemben azonban azt is kénytelen vagyok konstatálni, hogy ez mindig olyankor szokott bekövetkezni, midőn a magyar nemzet ősi szabadságáért kezdi meg a harczot, (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) a mint tehát a magyar nemzetnek leigázása van tervbe véve és a midőn ezen leigázásra biztos eszközül alkalmazható a divide et impera elve. (Ugy van! a baloldalon.) A történelem arra mutat, hogy e szomorú jelenség sohasem önmagában birja inditó okait, hanem mindig a Magyarország leigázására igyekvő hatalom politikai okokból szítja ezen ellentéteket. (Igaz! Ugy van 1 a szélsobálóldalon.) Már I. Lipót szövetkezett a szászokkal Erdély függetlenségének leverésére és szerb csapatokat fogadott fel Rákóczinak szabadságért küzdő hadai ellen. II. József, a kalapos király, az erdélyi oláhságot bujtatta fel és felhivó szavai a HoraKloska-féle véres lázadásra vezettek. (Igaz! Ugy van! a szélsobálóldalon.) 1848-ban a kamarilla és annak magyarországi pártosai, a kiknek az osztrák invázió is köszönhető, azon kezdték, hogy fellázították Rajacsich szerb patr.'árka és Stratimirovics vezérlete alatt a szerbeket. Jellasich bánnal behozták a lázongó horvátokat, a felvidéki tótokat Hurbán alatt állították ellenünk, Erdélyben pedig a szászok voltak ennek a zászlónak előharczosai és a románok irták be véres kézzel a magyar nemzet történelmébe a testvériségnek azt az elvadulását, a melyre példa alig van á világtörténelemben. Lehet, hogy a történelem mindezeket nem tudja lépésről-lépésre oknyomozólag bebizonyítani, de ez a tudat él a népben, él a mi keblünkben és bizony nem egy ok van arra, hogy ezt a tudatot meggyőződéssé érlelje meg bennünk. Hiszen ismeretesek II. Józsefnek a Hóra-Kloska lázadásait megelőző erdélyországi utazásai; ismeretes, hogy ezen utazások szították az elégületlenséget. Addig, mig az elégületlenség csak puszta szóbeli panaszban nyilatkozott, sohasem a magyaroknak fogta pártját, mindig az állítólag elnyomottak pártjára kelt, és a mikor fellángolt a tüz, kiömlött a vér, mikor már vérhetükkel volt beírva egy ország nemzetiségének lázadása a történelembe, mily lanyhán kezdték és mily lanyhán akarták eloltani ezt a lázadást. Talán ismeretes mindenki előtt a történelemből, hogy midőn végre az igazság sújtó keze ránehezedett, Hóra az iratcsomót, a melyre állítólag a császár kezeirása volt irva, tűzbe dobta, vallomást nem tett, bifivabizik, mig csak az első csapás rá nem méretik a kerékbetörésben, ekkor vallani akar, de vallomásában épen azok akadályozzák meg, a kiket azért küldöttek le, hogy az igazságot derítsék ki. Avagy felidézzem az 1848-as időknek szomorú emlékét ? Jöjjön el a miniszterelnök ur vármegyénkbe; ebben a vármegyében talált menedéket családja száz éven keresztül, midőn birtokait Magyarországon konfiskálták. Ehhez a vármegyéhez fűzik őt testvéri és családi kötelékek. Ez a vármegye véres színhelye volt a 48-iki lázadásnak és a 48-iki szabadságharcznak. A füstölgő romok felett ma uj élet virul. Felszáradtak a vérnyomok is és a zöldelő pázsit nem mutatja az ártatlanul legyilkoltak csontjait, és e vad szenvedélyek harczában kihullott vér tette termékenynyé a rögöt, a melyből az kikelt. De a népben ezen múlt emléke még él, él a nép ajakán a rege Jankuról, a havasi királyról, ki azokat a harczokat felidézte, azoknak éltető lelke volt, de kinek kezéhez vér nem tapadt, kinek legnagyobb bűne, hogy hitt az Ígéreteknek. Miért futott el Janku, midőn a hatalma zenitjén levő osztrák császár felkereste és magához hivatta? Az a fa, mely alatt várta a császár Jankut, ma is zöldéi és meséli, hogy Janku, e szegény megtébolyodott ember nem ment a császár elé. Mit keresett volna ott a bolond, kinek lelki egyensúlyát épen a be nem* váltott ígéretek, a hűtlenség, a csalás bolygatták meg. Ha megcsendült a félbolond ajkán a furulya, ha imbolyogva járt mezőkön és erdőkön keresztül, ki tudja megmondani, vájjon azon furulya hangja imádság volt-e, melylyel a multak bűnét akarta levezekelni, vagy átokká vált ajakán a nóta, átokká azok fejére, kik fellázították, véres temetővé tették Erdélyt, hogy ebben a véres temetőben diadalt üljön az abszolutizmus, diadalt üljön a császári önkény és diadalt üljön az összbirodalmi eszme. (Helyeslés a szélsöbalold'don.) Azon véres napok története nem az első láng fellob bánásával kezdődött, annak okát nem lehet kizárólag a magyar nemzet iránt érzett és elfojtott gyűlölségben keresni, hiszen a nemzet, a mint a polgári szabadság birtokába jutott, e szabadságában az oláhokat is részesi tette, felszabadítva az oláh jobbágyokat; hiszen e nemzet, a mint politikai szabadságát megnyerte, megosztotta azt testvériesen az összes nemzetiségekkel, bevéve azokat is az alkotmány sánczaiba. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) E tett hálát érdemel és lehetetlen az érzelmek oly elvadulását elképzelni, hogyha lett volna is ok panaszra és gyűlölködésre, e