Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.

Ülésnapok - 1901-337

337. országos ülés 1903 november 16-án, hétfőn. 109 baloldalon.) Nem kell ezt bővebben magyarázni, csak körül kell tekinteni Ausztriában és látni fogjuk azt, hogy ebben a mozaikszerüleg összeállított államban mindenki más felé, mindenki kifelé gravitál; nincsen egy biztos, megnyugvó pont, a melyre a korona és a trón szilárdul reá támaszkodhatnék. Ez a nemzet, a melynek nincsen barátja sehol a világon, a mely magára van utalva, a mely a Kárpátoktól körülhatárolt területen kell, hogy megéljen, a mely innen el nem mozdulhat, a mely le van kötve ehhez a talajhoz, ez a nemzet le van kötve egyuttal az ő dinasztiájához és uralkodójához is. (Igaz! ügy van! a szélsőbaloldalon.) De e végből szükséges, t. képviselőház, hogy egyetértés létesüljön, egyetértés, a mely megadja a bizalmat; ehhez szükséges az, hogy a szellem megváltozzék és egy sziv dobogjon odafenn épugy, mint idelenn. így megéihetnők azt is, hogy megváltoznék a szellem a hadseregben is és nem kellene ÍIZ ország drága idejét közjogi vitatkozásra pazarolni, hanem a produktív gazdasági munkára térhetnénk át, a melyet az ország annyira vár. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) De ez nem lehetséges mindaddig, a mig a nemzetet közjogában támadják meg és a mig a nemzetnek becsületét kell védelmeznie. A hadsereg szelleme is csak ugy változhatnék meg, ha nemzeti önérzet vonulna be a hadseregbe és megfelelő bánásmódban részesülnének azok, a kik a törvény erejénél fogva kötelesek a hadsereg tagjai lenni. A nemzeti öntudatnak és a nagy példáknak kell az erkölcsi rugókat létesíteni, mert eltűnt már az az idő, a mikor egyedül csak a seregeknek nagy tömege tudott eredményt elérni. Az erkölcsi rugóknak ma már nagyobb értéke van, mint a legerősebb fegyelemnek, a mivel nem mondottam azt, hogy a fegyelem nem épen oly fontos és szükséges. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Hogy egészen hű lehessek, egy saját magamról vett példával fogom illusztrálni, hogy minő szellem van a közös hadseregben. Midőn abban a kétes szerencsében részesültem, hogy a közös hadseregben voltam kénytelen a törvény erejénél fogva szolgálni, — vártüzérönkéntes voltam, — egyszer egy nagy kivonulásra kellett mennünk, a hadsereg legfőbb vezére, a király elé, a Vérmezőre. A parancs ugy szólott, hogy a vártüzérzászlóalj tartozik az Újépületből reggel fél nyolczkor elindulni, hogy nyolcz órakor a Vérmező bizonyos helyén felállhasson. Ennélfogva mi a zászlóaljtól azt az ujabb parancsot kaptuk, hogy fél ötkor »stellig«-nek kell lenni. (Derültség a szélsőbaloldalon..) Ez azt jelenti, hogy fél ötkor az élőirt ruhában és felszerelésben tartoztunk a kaszárnyában helyt állni. Fél ötkor ott állván, először odajött a czimmerkommandáns káplár és megvizsgált bennünket. Megjegyzendő, hogy ugyanő már egy órakor hajnalban felkeltette a legénységet. Mikor ő elvégezte, jött a tűzmester, utána fél óra múlva jött a hadnagy, a hadnagy után a századparancsnok kapitány, a ki szintén megvizsgált bennünket. Aztán levezettek bennünket az udvarra és fél hétkor reggel, egy órával az elindulás előtt, vártuk legfőbb parancsnokunkat, a zászlóaljparancsnokot, a kit ugy hivtak, hogy Szvatopluk Vojacsek. I Derültség és zaj a szdsöbaloldalon.) Ez a Szvatopluk Vojacsek őrnagy ur odajött és elkezdett megvizsgálni bennünket olyan módon — tábori felszerelés volt rajtunk — hogy: Van-e magának tűje, sója, petróleumja? A mikor tehát mi a király elé mentünk a Vérmezőre, akkor ilyen módon szekírozott meg bennünket és vette el a kedvünket. Mi volt ennek a következése? Az, hogy a kinek nem volt teljes a felszerelése, a kinek valami csekélysége hiányzott, kurtavasat és egyéb ilyen, a közös hadseregben eddig kedves büntetéseket kapott. (Mozgás.) Ilyen hangulatban vonult aztán a csapat fél nyolczkor a hadsereg legfőbb parancsnoka, fővezére elé. Ugyanakkor a szomszéd folyosón a vadászok voltak. Ezeknek Baranyay volt a parancsnokuk. A vadászoknak állandóan az volt a parancsuk, hogy az indulásra megszabott idő előtt öt perczczel kell »ständig« lenni. Mikor mi fél hétkor fáradtan levonultunk, a vadászoknak még csak hirük-hamvuk sem volt. A kellő időben azonban a vadászok mégis ott voltak és akkor jött Baranyay parancsnok. De nem azt kérdezte ám, hogy van-e sója, tűje, meg petróleumja minden egyesnek, hanem odaállt és igy szólott hozzájuk: » Vadászok, mindig büszke voltam rátok. Magyar fiuk vagytok, a magyar király elé vonultok abban a büszke öntudatban, hogy most bemutassátok magatokat. Remélem, hogy ma is dicsőséget hoztok nekem és ebben a reményben üdvözöllek benneteket. Indulj!« Rigó Ferencz: Az Armeesprachen mondotta? (Derültség.) Nessi Pá!: Tetszett volna csak látni, hogy húzták ki magukat azok a fiuk és milyen felvillanyozva mentek a hadsereg legfőbb vezére elé! Ez a különbség, t. miniszter ur, szellem és szellem között. Mi elcsigázva, kedvetlenül, kezünket ökölbe szorítva mentünk, hogy akár legyilkoltuk volna mindjárt azt, a ki minket igy megalázott, azok pedig dicsőséggel és örömmel vonultak ki. Ez az, a mit a hadseregből ki kell irtani. Ez az a czopf, az a drill rendszer, a mely itt meg van honosítva. Midőn néhány évre rá mint tartalékos tiszt fegyvergyakorlatra vonultam be és Örkénybe utaztam, nagy vita indult meg köztem és egy kapitány közt a hadseregben akkor szokásos prezentirozás felett. Rigó Ferencz: Remélem, hogy megobstruálta ? (Derültség.)