Képviselőházi napló, 1901. XVIII. kötet • 1903. julius 23–november 11.

Ülésnapok - 1901-332

348 332. országos ülés 1903 lui,« botcsinálta doktor volt, a kit kiemeltek a báni székből, áttettek ide, hogy a hivatalnokminiszter mintaalakját megkonstruálják Magyarországban is és olyan miniszterelnököt adjanak, a kiről majd egykor a történelem azt fogja mondani: miniszterelnök a végeigyöngülésig. (Derültség halfelöl.) És ki volt mellette az, a ki a korona tanácsosaként a magyar álláspontot képviselte? Gróf Tisza István ur, a ki contre coeur, meggyőződése ellenére képviselte a saját nyilatkozatai szerint is fenn a koronánál ezt az álláspontot. Mondja meg nekem a t. ház, ha valaki egy gondolatban, egy szent eszmében nem hisz, ha valaki nem érzi át annak a politikai követelésnek teljes jogosultságát, hogyan mehet az oda a koronához tanácsot adni, tőle engedményeket kérni, mikor tudja, hogy ez a koronára kellemetlen kérés, ő pedig természetesen a koronának teljes jóindulatát akarja a maga részére biztosítani ? A mikor a nemzeti mozgalmat elkezdtük, gr. Tisza István ur ezt nemcsak kicsinyelte, nemcsak rosszalta, hanem, ugy-e, nyíltan ki is jelentette, hogy ő erős kézzel nagyon szívesen vállalkozik ennek az egész mozgalomnak az elfojtására? És később, a mikor a küzdelem már az egész országra kiterjedt és a közvéleményt áttüzesitette, a mikor a megmozdult közvélemény hatása alatt egyes szabadelvű párti képviselő urak kerületeiben is ingadoztak a mandátumok és kezdődött ott is kialakulni a nemzeti önérzet politikája, akkor gr. Tisza István ur volt az, a ki baráti körben, a mint én tudom, azt mondotta, hogy resteli bevallani, hogy a koronától, a nemzeti hangulatra való tekintettel, bizonyos kompromisszumokat kell kérni a béke kedveért. És gr. Tisza István volt végre az, a ki, mikor összeült a kormánypárt kilenczes bizottsága, hogy a nemzeti igények leszorításával és a korona érzékenységének tekintetbe vételével megcsinálja a programmot, a mely a kormánypárt katonai programmja lesz, a szolidáris eljárást megbontotta, pedig a szolidáris eljárással, azt hiszem, ott fenn bizonyos hatást lehetett volna elérni. De neki nem a béke volt a czélja, hanem a zavarosban való érvényesülés. Ez indította őt arra, hogy a politikai kartellből kiugrott és olcsóbb ajánlatot tett. (Helyeslés és taps a széhöbaloldalon.) Holló Lajos: A szolidaritást megtagadta! Nagyon jellemző lépése ! Heten szolidaritást vállaltak és ő cserben hagyta őket! Hock János: így hozta azután a miniszterelnök ur tarsolyában ide az u. n. nemzeti engedményeket, a melyekkel, mint kompromisszummal ajánlatot tett a háznak az obstrukczió megszüntetésére. Hát lássák: — sajnálom, hogy a t. miniszterelnök ur itt nincs . . . (FelMáltásolc balfelöl: Paktál!) november 10-én, kedden. Zboray Miklós: A közös lobogót csinálja vissza! Hock János: . . . mert kijelenthetném neki, hogy ő az u. n. kompromisszum-ajánlatával, én nálam legalább, nyitott ajtót dönget, mert én voltam az, a ki másfél vagy két hónapja, mikor Khuen bukása előtt itt a házban felszólalni szerencsém volt és a miniszterelnök urat a válaszra provokáltam, mely azután őt meg is buktatta; én voltam ki akkor kijelentettem, hogy igenis, ha olyan kompromisszum jön létre, a mely nem a nemzeti becsület árán történik, hanem nekünk a fejlődés alapjait lerakja, biztosítja, a nyelv jogait pedig sem felségjognak nem deklarálja, sem pedig végleg el nem intézi, hanem függő kérdésnek hagyja, akkor én harczolok ugyan a legmeszszebbmenő követelésekért is tovább, de az obstrukcziónak fegyverével részemről akkor élni nem kívánok. Ha emlékszik a t. ház ezen felszólalásomra, akkor tudni fogja, hogy Polónyi Géza képviselő ur szólt közbe, hogy ez nem kompromisszum, hanem ez kompromittálás. Vájjon fentartja-e még ezen nézetét Polónyi Géza t. képviselőtársam? Mert én a magamét változatlanul fentartom. (Derültség balfelöl és felkiáltások: Hol van? Tárgyal!) Én most is azon állásponton állok, hogy a nyelv kérdésének megoldását, ha minden más téren kellő nemzeti engedményeket, konczeszsziókat kapunk, a helyzetre való tekintettel, nem sürgetem és nem követelem. De, t. ház, ez az álláspont nekem kötelességem is, mert ha következetes akarok lenni politikai multamhoz, melyet a nemzeti párt kebelében töltöttem, akkor vissza kell emlékeznem gróf Apponyi Albertnek 1889 márczius 2-án tett kijelentésére, (Halljuk! Halljuk!) a ki akkor kimondta, hogy ha a szolgálati nyelv kérdését ugy vetik fel, hogy az felségjog, a melybe beleszólásunk nincsen, akkor majd máskép fogunk beszélni. Akkor első kötelességünk lesz a magyar közjogot megvédeni és a haza alkotmányának megóvásában a politikai^ opportunizmus tanácsát el nem fogadhatjuk. (Elénk helyeslés a baloldalon.) íme, 1889-ben nyíltan kimondta Apponyi a véderőről tartott beszédében, hogy a nyelvkérdés felségjog nem lehet, s a ki azt feszegeti itt a házban, az ellen mi a legerélyesebb harczot fogjuk folytatni, mert opportunista szenijjontokból nagy nemzeti jogainkat nyelvünk tekintetében fel nem áldozhatjuk, (tfgy van! Ugy van! a haloldalon.)) Azért, t. ház, ezeket az engedményeket, a melyek bizonyos magyar aspirácziókat szolgálnak a véderőben, én mint részletfizetést elfogagadom a t. miniszterelnök úrtól, de tovább követelem alkotmányos formák között mindazon jogainkat, a melyek bennünket megilletnek. Hisz a mi követelésünk nem a magyar állami szuverenitásnak teljes korolláriuma és betetőzése; mi szerény igényeknek a viszonyokhoz alkalmazott mértékével mérünk. Hisz ha a külföld tudná és