Képviselőházi napló, 1901. XVIII. kötet • 1903. julius 23–november 11.
Ülésnapok - 1901-332
332. országos ülés 1903 Holló Lajos: Legelsó'rendü kötelessége volna. Hock János: Igen, legelsó'rendü kötelessége volna és a Tisza-korszaknak régi bűne volt az, hogy ezt a közigazgatást nemhogy felfrissitette volna, vagy legalább is, ha már az autonóm jogalapon megállott, az autonóm rendezés alapján uj reformokat, uj eszméket és gondolatokat adott volna bele; hanem engedte, hogy ezek az idő folytán maguktól megérlelődjenek, megrothadjanak, alkalmatlanokká váljanak, mert ő a közigazgatásban sohasem állami czélt talált, hanem egy nagy országos kortes-apparátust, a tisztviselőkben pedig nem a jog- és igazságszolgáltatás egyes hivatalnokait nézte, hanem kereste a jó korteseket és ha ilyenekre bukkant, azoknak nemcsak hibái előtt hunyt szemet, hanem azoknak még bűneit is megvédelmezte. (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Jogos továbbá a nemzetiségeknek még egy másik panasza is, hogy t. i. főleg a román intelligencziában sok a képzett, sok a szorgalmas ember, a ki műveltségének megfelelő állásokat az állami szolgálatok terén nem talál. Kétségtelen, hogy ez szintén nagy baj, és erélyes, következetes politikával magának az államhatalomnak, maguknak a kormányoknak kellene közreműködni, hogy ezeket a használható elemeket elhelyezze. De viszont van egy sajnálatraméltó dolog és ez az, hogy a román sajtó túlzó izgatásai folytán a magyar államhatalomnak és a magyar intézményeknek bizonyos ellenszenvét és gyűlöletét viszik bele már az ifjúság lelkébe úgyannyira, hogy ezek még az állam nyelvét sem sajátítják el kellő mértékben. — pedig ugy-e az csak világos, hogy a magyar állam hivatalt nem nyújthat oly egyéneknek, a kik az ő állami nyelvét nem beszélik? (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélsobalodalon.) Hiszen magában Romániában is, ha hasonlatot vagy példát akarok említeni, van néhány magyar község; de hiába kívánják ott a magyarok nemzetiségi igényeik érvényesítését akár a közigazgatásban, akár az iskolában, mert ott természetcsen az állameszmének van alárendelve minden más népfaj. Ezért én ugy képzelem, hogy az állam és a magyar kormány okos feladatot teljesítene, ha a magyar állameszméhez ragaszkodó, képzett nemzetiségi tisztviselőket magyar vidékekre is beosztaná, a hol azok részrehajlatlan és nepotizmustól ment igazságot szolgáltatnának; viszont pedig, ha az idegen nyelvterületeken oly magyar tisztviselőket alkalmaznának, a kik annak a népnek nyelvét, annak a népnek szokásait ismerik, a kik velük bánni tudnak, és a kik e mellett erélyes, tiszta kezüek és minden tekintetben megbízhatók. Ez azután pontos, becsületes közigazgatást eredményezhetne minden téren, és a visszaéléseket megszüntetve, egyúttal a jogos sérelmeknek egy nagy fészkét vágná ki a nemzetiségi izgatások testéből. (Élénlc helyeslés bálról.) KÉPVH. NAPLÓ. 1901 1906. XVIII. KÖTET. november 10-én, kedden. 345 Jogtalannak tartom ellenben mindazt a panaszt a nemzetiségi politika terén, mely abból az alapgondolatból indul ki, hogy Magyarországon a nemzetiségeknek a nemzet közjogi egységében bizonyos különállóságra, autonóm szervezkedésre joguk van. És én nem tudom, igaza van-e egy hírlapi közleménynek, mely Vlád Aurél képviselő úrról csak a napokban azt irta, hogy Aradon a román kongresszuson kijelentette volna, hogy a román egyház a magyar állammal nem alárendelt, hanem egyenrangú viszonyban van. Vlád Aurél: Azt mondtam, hogy az állam lelkiismereti kérdésekben az egyház jogába nem avatkozhatik. Hock János: Ebben igaza van. A lelkiismereti kérdés, fórum internum, ez az egyházi hatóságok dolga. De az egyháznak külső szervezete, mint autonóm instituczió, természetesen kell, hogy beleilleszkedjék a nagy közös állami czélba, és ,itt bizonyos ellenőrzési, felügyeleti jogokat az államnak nemcsak joga, hanem kötelessége a saját érdekében is gyakorolni. Ha tehát a t. képviselő ur ugy állítja ide ezt a tételt, hogy ő a román egyházat nem egyenrangú orgánumnak mondotta az állammal, hanem csupán lelkiismereti illetékességében mondta függetlennek : ahhoz természetes joga van; mert hiszen a mi kiegyezési törvényünk jogot adott a nemzetiségeknek, hogy fajukat, nyelvüket, vallásukat, kultúrájukat fejleszszék, de nem olyan módon, hogy a közös államczélnak érdekeit veszélyeztessék, hanem hogy beleilleszkedjenek a közös államczélba és jó hazafiak is legyenek. Ezért, azt hiszem, szolgálatot teszünk, ha kimutatjuk, hogy minő jogai vannak ebben a nagy közjogi egységben ugy a román, valamint a többi nemzetiségi polgártársainknak. Ha a magyar történelmet forgatjuk és összehasonlítjuk Európa többi nemzeteinek történetével, egy nagy szempont köti le figyelmünket : hogy Magyarország földrajzilag, történelmileg a hongfoglalás óta lényegileg állandóan egységes. Jogfejlődésében is megtaláljuk ezt az egységet. Az a terület, a mely a Kárpátok hegygerinczétől a négy folyam közt fekszik, az a föld mindig egységes közjogi felfogással és egységes törvénykezéssel igazgattatott még akkor is, a midőn Szent István birodalmát három részre tépték: egyikben volt a török hódoltság, a másikban a német hatalom, a harmadikban az erdélyi részekkel egyesült ellenállás. Még ezen a három területen is megtaláljuk, külön állásuk mellett, az egységes törvényeket és az egységes igazságszolgáltatást. (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) A főgondolat tehát, a mely a magyar államot állandóan ezer éven keresztül vezette, az, hogy az ő nemzeti egységes szerkezete itt mindig egy volt, és a mi fő: mindig magyar volt. (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) A többi nemzetiségnek pedig hazánkban csak ugy volt törté44
