Képviselőházi napló, 1901. XVIII. kötet • 1903. julius 23–november 11.

Ülésnapok - 1901-322

162 322. országos ülés 1903 szeptember 24-én, csütörtökön. lapittatik meg, tehát a jog a nemzet számára fenn van tartva s egészen világos, hogy csak a kezelés és érintkezési mód állapittatik meg. Ha erről felvilágosították volna ő Felségét tanácsosai, meg vagyok róla győződve, hogy ha meg nem akarja tagadtatni a legalkotmányosabb jelzőt, akkor ebbe a királyi leiratba ezt nem engedte volna belefoglalni. Rossz, lelkiismeretlen tanácsadói voltak, (Elérik helyeslés a szélsőbaloldalon.) a kik Magyarországnak esküdt ellenségei. Köztudomású, hogy katonai ügyek kérdése körül forog ma a vita és itt áll szembe a király akarata a nemzet akaratával, vájjon azok a nemzeti jogok, melyek elévülhetetlenek, melyeket a nemzet, még ha akart volna is, át nem ruházhatott volna senkire, vájjon ezek érvényesithetők-e vagy nem érvényesíthetők. A királyi felfogás szerint nem, a nemzeti felfogás szerint igen. Én megvallom őszintén, lelkem egész keserűségével tapasztaltam azt. hogy olyan könnyedén siklott át a t. többség ezen a nehéz és komoly kérdésen és lelki keserűséggel és fájdalommal tapasztalom azt, hogy a hazafiúi lelkiismeret itt ebben a teremben nem szólalt és nem szólal meg a túloldalon ülő t. képviselő urakban, mert akkor, a midőn a nemzet legvitálisabb jogai, a nemzet jövendőjének alapjai rontatnak le és szándékoltatnak megsemmisíttetni, akkor nem volna szabad a magyar országgyűlésben párt és párt között különbségnek lennie, (Ugy van! a szélsobaloldalon.) Mi és a nemzet joggal remélhettük, hogy ebben a nehéz küzdelemben most, a mikor ekként élére állíttatott a kérdés, a magyar országgyűlés egy test, egy lélekként fog összeállani és azt fogja mondani: elég, ne tovább! (Elénk éljenzés a szélsobaloldalon.) De a t. többség méltóztatott lelkiismeretét nem megnyugtatni, csak elaltatni. Ám legyen, méltóztassanak önök az alvó lelkiismerettel járnikelni, de ne feledjék el, hogy a nemzet lelkiismerete él és ébren van, azt többé elaltatni sem önöknek, sem a bécsi hatalomnak nem fog sikerülni, és miután megnyugtatni teljes lehetetlentég, számon fogja önöktől kérni azt a mulasztást, a melyet elkövettek. (Ugy van! ügy van! a szélsobaloldalon.) T. képviselőház! Miután kétségtelen dolog, hogy egy rendszernek helyes értelmét nem egyes szakaszok rendelkezéseiből lehet és kell megállapítani, hanem akkor az összes előzményeivel számot kell vetni annak, a mit meg akarunk bírálni, hogy mi hozta azt az eredményt létre, a mely a paragrafusokba beleöntetett: hát nézzünk végig, hogy jogosultan helyezi-e a nemzet a maga felfogását a királyi felfogással szembe, ha megtekinti történelmét, megtekinti országos törvényeit, azokat a törvényeket is, a melyek a mostani uralkodó által lettek szentesítve. Én nem akarok nagyon messzire menni ebben a kérdésben, csak nagyon röviden fogok rámutatni azokra a törvényszerű intézkedésekre és hivatalos kijelentésekre, a melyek igazolni fogják, hogy a királyi leiratban is kifejezésre jutott valódi osztrák felfogás a magyar törvényekkel szemben meg nem állhat és azt magyar hazafi nyugodt lelkiismerettel nem helyeselheti. Nem is szólok a 48-iki törvényekről, a melyekre vonatkozólag méltóztatnak nagyon jól tudni, hogy ütközőpontot képeztek az uralkodócsalád ós a nemzet között. De kötelességem kijelenteni azt, hogy az önök vezető mestere, Deák Ferencz mindig a jogfolytonosságot hangoztatta és mindig azt állította az uralkodó és környezetével szemben oda, hogy csakis az 1848-iki törvények alapján kezdhetők meg a tárgyalások a kiegyezésre nézve, mert hiszen mindaddig nem volt hajlandó még csak az alkudozások terére sem lépni, a míg azt az álláspontját el nem fogadták, hogy a 48-iki törvények a maguk egészében elismertetnek; igaz, hogy konczedálta, hogy bizonyos részük később meg fog változtatni. 1861-ben, méltóztassék megnézni a Deák Ferencz által készített mindkét felirati javaslatot, vájjon azokban nem egyenesen arra helyezte-e mindig a súlypontot, hogy & nemzet jogai megóva és fentartva legyenek? Es tovább megyek, 1867-ben a nemzet abban a tudatban ment bele a kiegyezés kérdésébe, hogy az 1861-iki nemzeties álláspont semmiben csorbát nem szenved. Megtévedt, megtévesztetett a nemzet, iszsza a keserű levét, és miután 1867 óta a kormányok és az azokat támogató többségek következetesen elhanyagolták az ellenőrzést és a nemzet jogainak érvényesítése szempontjából semmi néven nevezendő intézkedést meg nem tettek, csak természetes, hogy utoljára a magyar alkotmány Chlopy-ba jutott. (Ugy van! a szélsobaloldalon.) Pedig méltóztassék csak egy kicsit gondolkozni, mikor 1867-ben azt a hires 11. §-t, a mely körül forog a vita nemzet és király közt, megfogalmazták, hogyan szólt az? »0 Felségének a hadügy körébe tartozó alkotmányos fejedelmi jogai sértetlenül fenmaradván, mindaz, a mi az egész hadseregnek és így a magyar hadseregnek is egységes vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik, közös intézkedés alá tartozónak ismertetik el.« Hogy ebben a nemzet számára a katonai téren teljes szabad rendelkezési jog biztosítottnak véletett, mutatja, hogy mikor a 67-es albizottság kebelében külön véleményt adtak be, nem kisebb emberek, mint Nyári Pál, Grhyczy Kálmán, Ivánka Imre és Tisza Kálmán ezt a szöveget nem kifogásolták, csak a kezelési módra tettek kifogásokat, de magát a lényeget érintetlenül hagyták, mert meggyőződésük az volt, hogy a nemzet szuverén jogán ezzel semmiféle sérelem nem esik, mert hiszen semmi más nem történik, mint a kezelési mód megállapítása. Tudjuk, a végeredmény az lett, hogy a 67-es bizottságban az a szöveg állapíttatott meg, a mely azután a törvénytárba is bejött, a melyet