Képviselőházi napló, 1901. XVII. kötet • 1903. junius 25–julius 22.

Ülésnapok - 1901-310

362 310. országos ülés 1903 most méltóztassék rnegendedni, hogy mielőtt beszédem tulajdonképpeni fonalát felvenném, tisztán és kizárólag egy olyan megjegyzést tegyek, a mely az én személyemre vonatkozik. (Halljuk! Halljuk !) A magyar sajtónak egyik legtekintélyesebb lapja megtisztelt engem azzal, hogy vezető czikkelyben foglalkozott az én állásfoglalásommal és kereste, kutatta, hogy mi lehet annak oka, hogy én, a kit határozottan a higgadt és tárgyilagos elemek közé sorol, szintén az obstrukczió hívei ^közé sorakoztam? És e közben azt is vitatja, hogy nincsenek-e valami titkos szálak, a melyek az ellenzék egyes tagjait vezetik? (Derültség a szélsöbaloldalon.) Én a magam részéről nyíltan kimondom, hogy engem semmiféle titkos szál a világon nem vezet, (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) s én hiszem, hogy az ellenzék egyetlenegy tagját sem. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Nekem sem a jelenlegi, sem. a leendő miniszterekkel r soha semminemű összeköttetésem nem volt. Én, t. képviselőház, képviselői kötelességemet hűen gyakoroltam, (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.), ós engem semmi egyéb nem fog vinni a kerek világon, mint az az erős hit és az az erős meggyőződés, hogy az adott viszonyokat a legidőszerűbbeknek, a legalkalmasabbaknak tartom arra nézve, hogy a nemzeti jogok biztosítását megkíséreljük. (Elénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Beőthy Ákos: Mindnyájunkat az vezet! Madarász József: Annál jobb! Akkor meg lesz, ha mind ott leszünk! Mezőssy Béla: És ezzel, t. képviselőház, át fogok térni az igen t. miniszterelnök urnak tegnapi nyilatkozataira. (Halljuk! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) De mielőtt a dolog érdemére is rátérnék, ámbár ebben a tekintetben már Polónyi Géza t. képviselőtársam is nyilatkozott, köteles vagyok egy megjegyzést tenni. (Halljuk! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) Nevezetesen a miniszterelnök ur azzal a ténynyel szemben, hogy öt képviselő, a kik közé az én csekélységem is tartozik, egy kérdést tett fel és tőle arra választ követelt, beszéde fonalán a következő megjegyzést tette: »Nem azért válaszolok azokra a kérdésekre, mert magamat a feleletre kényszeríttetni akarnám, — mert ez ellenkeznék annak a közjogi állásnak a tekintélyével és méltóságával, a melyet én betöltők, — hanem válaszolok azért, mert azt időszerűnek tartom.« Bocsánatot kérek, de egy alkotmányos miniszternek nem szabad így beszélni. Lovászy Márton: így még nem beszélt egyik sem! Mezőssy Béla: Mert, t. képviselőház, a felelőség kétféle: felelőség felfelé és felelőség lefelé és annak a miniszterelnöknek, a ki a saját közjogi állására olyan nagy súlyt helyez, . tudnia kellene azt. hogy közjogi állása méltójulius 17-én, pénteken. ságát és tekintélyét épen akkor fogja lerontani, hogyha a népképviselők akaratát olyan kicsibe nézi, hogy arra még válaszolni sem találja érdemesnek. Igaz, a t. miniszterelnök ur akkor válaszol nekünk, a mikor jónak látja. De viszont nekünk, az ellenzéknek, megvan az a jogunk, hogy mindaddig, inig a választ nekünk akármelyik kérdésben a miniszterelnök ur meg nem adja, más parlamenti tárgyalást nem engedünk. (Igaz! ügy van! a szélsöbaloldalon.) A miniszterelnök ur válasza egyébként ránk nézve fájdalmas csalódás volt, de most már legalább tiszta a kép. Gróf Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök ur a tegnapelőtti nap folyamán mutatkozott itt be a maga igazi énjében, formájában. Eddig én előttem ugy nézett ki, mint egy ügyes diplomata, egy mesteri színész, a ki itt egy természetellenes szerep eljátszására vállalkozik. Ugy nézett itt ki napokon és lleteken keresztül örökké hideg arczával, és mosolyával, mint egy szfinx, mely mint örök talány mered a magyar politikai élet világába. Tegnapelőtt megláttuk benne az embert, az igazi embert, a kinek felforrott haragja, a ki mint a sivatagok tigrise összehúzta magát bizonyos ideig, de csak azért, hogy a kellő pillanatban annál biztosabban sújthasson le prédájára. Tegnapelőtt láttuk gr. Khuen-Héderváry Károly miniszterelnököt régi formájában, láttuk mint horvát bánt, a mint őt egy szerencsétlen és jobb sorsra érdemes ország húsz évi kormányzása után megismerte és meggyűlölte. (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Én mindig kétkedéssel, bizonyos aggodalommal olvastam azokat a nyilatkozatokat, a melyek a jelenlegi t. miniszterelnök urnak horvátországi működésére vonatkoztak. Egészen őszintén megvallom, nem hittem, rágalomnak minősítettem; rágalomnak annak daczára, hogy olyan emberek, mint Sziciklas Tadeus, a délszláv akadémia elnöke, egyetemi tanár, Tomasics t. miniszter ur volt kollégája, és Crukovic Miklós, elsőrangú világlapokban — az ellenzéki képviselők nézetére abszolúte nem is hivatkozom -— olyan nyilatkozatokat tettek a báni kormányzat eredményeiről, a melyek azt igazolták, hogy a bán kormányzata Horvátországot a nyilt forradalom karjaiba kergette. Én hihetetlennek tartottam azt, a mit ezek az emberek beszéltek, hogy t. i. létezhessék Magyarország közvetlen közelében egy állam. (Félkiáltások a szélsöbaloldalon: Nem állam!) Bocsánatot kérek, csak nyelvbotlás volt, — hogy létezhessék egy tartomány, épen a mi államiságunknak a védpajzsa alatt, a mi erkölcsi presztízsünk garancziája mellett, a hol egy államférfi 1883 óta ugy kormányoz, hogy ott se a szólásszabadságnak, se a sajtó, se a gyülekezési jognak egyetlen egy biztos ments-vára nem volt. (Igaz! Ugy van ! a szélsöbaloldalon.) Papok, tisztviselők, magánemberek a legirtózatosabb nyomás súlya alatt állottak. Számos adatot tudnék felsorolni,