Képviselőházi napló, 1901. XV. kötet • 1903. április 27–május 14.

Ülésnapok - 1901-258

258. országos ülés 1903 április 30-án, csütörtökön. 8j ják a külföldön, a ki Magyarországról, mint ál­lamról, valamit tud. Most is ugy áll a helyzet, mint már akkor, és kérdem: ez a kormányzat tett-e valamit arra, hogy Magyarország állami léte idegen nemzetek által elismertessék ? Sem­mit, (Ugy van! Ugy van! a szélsöbahldalon.) sőt elkövetett mindent, a mit tudott, hogy az idegen nemzetek és az idegen államok Magyar­ország állami létéről tudomással ne bírjanak. (Igaz! Ugy van! a szélsöbahldalon.) De még ha tudnának is rólunk, az legyen a mi nemzeti törekvésünk, hogy a magyar nemzetről csak annyit tudjon a külföld, hogy dinasztikus ? Hát nyer ezzel valamit a külföld, vagy mi nyerünk-e ezzel valamit, vagy nyer-e ezzel valamit a dinasztia? (Ugy van! Ugy van! a szélsőbal­oldalon.) Miért törekedjünk mi arra, hogy a külföld bennünket ne csak a kipedrett bajusz­ról, ne csak a Hunyady János-keserüvizről, (Derültség a szélsöbahldalon.) hanem arról is ismerjen, hogy mi vagyunk a világ legdinasztiku­sabb nemzete? (Elénk tetszés, éljenzés és taps a szélsöbahldalon) És, t. földmirelésügyi minisz­ter ur, ama kevés jólelkű és tudós különcz előtt, a ki a magyar nemzet létezéséről tud valamit, még talán van ma egy kis becsületünk, de ha azt a czélt elérnők, hogy ne tudjon rólunk egye­bet a külföld, mint azt. hogy mi vagyunk a legdinasztikusabb nép a világon, és tudná, hogy miért vagyunk olyan nagyon dinasztikusak : akkor becsületünk utolsó foszlányai is oda van­nak. (Elénk tetszés, éljenzés és taps a szélső­baloldalon. Mozgás a jobboldalon.) De, t. képviselőház, át kell térnem a t. mi­niszterelnök urnak pár nap előtt tartott búcsúzó beszédére, (Derültség a baloldalon. Mozgás a jobboldalon.) a mely — őszintén megvallom — engem is meghatott. (Derültség a szélsőbalolda­lon.) Nem káröröm beszél belőlem, mert hiszen én semmi örvendetesét nem látok — egyénileg — abban, ha a t. miniszterelnök ur államfér­fiúi működésének a végén vagyunk; (Mozgás a jobboldalon.) nincsen örömöm — még politikai­lag sem — abban, mert, őszintén szólva, nem tudom, hogy utána mi következik. Én sem tu­dom, ő sem tudja; épugy tájékozatlanok va­gyunk valamennyien, mint a hogy — hitem és meggyőződésem — hogy tájékozatlan ő is. Mert ha csak kevéssé volna is tájékozva, állam­férfiúi kötelessége lenne az utolsó napon, a mi­kor az u. n. törvénytelen állapot bekövetkezik, mindent elkövetni arra nézve, hogy az be. ne következzék. (Ugy van! Ugy van ! a szélsöbahl­dalon.) Rakovszky István: Bánffy se tette! Eötvös Károly: Hát vessen vele számot a t. képviselő ur! Ugy látszik, Bánffy zsebéből beSzéll Hát tessék beszélni. T. képviselőtársunk­nak különös tetszésére válik az én beszédem alatt mindig Bánffyra hMatkozni. Nem hMat­kozom én az ő szentjeire meg apostolaira. (Za­jos derültség a szélsöbahldalon. Derültség jobb­felöl.) És különösen nem értem azt, mit akar ezzel az én t. képviselőtársam. (Halljuk!) El­lenzéki férfiu-e ő, vagy nem? Az ellenzék be­csületes küzdelmét akarja-e ő előmozdítani vagy nem, vagy pedig lerontani törekszik? Rakovszky István: Én is azt kérdeztem a képviselő úrtól Bánffy alatt! Eötvös Károly: Semmit sem kérdezett, mert én akkor nem voltam ott a házban; nem helyeseltem azt az obstrukeziót; azért abszentál­tam magamat, nem is gátoltam, nem is helye­seltem. Rakovszky István: Én meg most nem he­lyeslem ! Eötvös Károly: Mióta? (Felkiáltások a szél­söbahldalon: Ugy van! Mióta?) Rakovszky István: Az indemnitási vita óta! (Mozgás jobbfelél.) Eötvös Károly: Majd a szemébe nézünk mi annak az érvelésnek! (Halljuk!) Éu nekem most a miniszterelnök úrhoz lenne szavam és Rakovszky t. képviselőtársam utamba akar ál­lani. Nem sikerül. Elhárítom az útból. Éu az én szavaimat el fogom itt mondani. A t. miniszterelnök ur államférfiúi pályá­ját én, a mint emiitettem már, a vége felé kö­zeledőnek látom. Az a terem, a melyben ő időzik, ma már betegszoba. Bokonok, hű bará­tok, jó szomszédok meg-meglátogatják; (Derült­rég a szélsöbahldalon.) vigasztalják is, a mint tegnap a föidmMelésügyi miniszter ur megkisér­lette. Széll Kálmán miniszterelnök: Sohse sajnál­kozzék én felettem ! Eötvös Károly: Nem is sajnálom. Majd rá­térek ! (Derültség a szélsöbahldalon. Egy hang a szélsőbalon: Hideg borogatással kínálják!) Széll Kálmán miniszterelnök: Nem kérek belőle! Eötvös Károly: Hideg borogatással is elát­ják. (Derültség a szélsöbahldalon.) De egyúttal kikémlelik a szekrényeket, az ólakat, a ménest és a gulyát, hogy mekkora lesz az örökség, ki­nek mi jut belőle. (Derültség a szélsőbal­oldalon.) így látom én a helyzetet; meglehet, hogy tévedek, de én így látom a helyzetet. Es engemet arra, hogy így lássam a helyzetet, el­lenállhatatlan erővel a t. miniszterelnök urnak pár nap előtti felszólalása késztet. Sem nem sajnálkozás, sem nem káröröm ez itt, t. képvi­selőház, . . . Széll Kálmán miniszterelnök: Csak paren­táczió! Eötvös Károly: Az. (Derültség a szélsöbal­oldalon.) Hálás köszönettel ismerem el azon szavak baráti, benső, bizalmas természetét, a melyekkel rólam is megemlékezett beszédében a t. miniszterelnök ur. Igaza van: egyénisége iránt ma is a régi tisztelet és becsülés lelkesít engem. Igaza van. De más dolog az ő államférfiúi mű­ködése. Azt rossznak, azt kárhozatosnak tartom. De rossznak és kárhozatosnak tartottam ezelőtt

Next

/
Thumbnails
Contents