Képviselőházi napló, 1901. XIV. kötet • 1903. márczius 27–április 25.

Ülésnapok - 1901-254

432 2J4. országos ülés 1903 április 25-én, szombaton. önök közül nem a nép érdekét, nem a népnek mindenkép nyilvánuló akaratát iparkodnak kifejezésre juttatni: akkor kötelességünk minden tőlünk telhető és rendelkezésünkre álló erővel ennek ellenállani és a népakarat meghamisításának útját szegni. (Helyeslés a szélsobaloldálon.) Nincs senki, a ki az utasítások rendszeréhez visszatérni akarna, mert hiszen tudjuk, és nem kell itt magyarázni, hogy mikor a mandátumot a választók akarata a képviselőkre átruházza, megbízik annak tehetségében, jellemében és elvhűségében, és megbízik abban, hogy bármely előforduló kérdésben programmja szellemében fog eljárni és szavazni. De midőn azt látjuk, hogy sokan vannak, a kik hűtlenek akarnak lenni programmjukhoz, akkor nekünk elveink iránt és az ország érdekében tartozó kötelességünk, hogy minden fegyvert felhasználjunk, és megakadályozzuk azt a merényletet, melyet a többség elkövetni szándékozik. (Helyeslés a szélsÖbaloldalonj Kétségtelen, hogy ha önök a választások előtt a katonai terhek felemelésének kérdésével állottak volna elő, és ezen kérdést oda szögezték volna, mint a legközelebb összeülő képviselőháznak egyik legsürgősebb és legfontosabb teendőjét, igen sokan önök közül nem jutottak volna e képviselőházba, nem lettek volna e ház tagjai, hanem választottak volna önök helyett olyanokat, a kik a nemzet önállóságát és függetlenségét hirdetik és azt akarják megvalósítani, (lyuz! Uyy van! a szélsobaloldálon.) Meg vagyok győződve, hogyha a miniszterelnök ur akár deczemberben föloszlatta volna a házat, akár most oszlatná föl, és ha a többség tagjai azzal a programmal mennének a magyar nép elé, a melyet itt vallanak, és azzal a tartozó nyíltsággal, őszinteséggel megmondanák azt, hogy ők a quótát föl akarják emelni, hogy nem bánják azt, hogy a quóta nem törvényes módon, nem a törvény által megállapított határok között jut ide a ház elé, nem itt tárgyaltatik, hanem rábízzák az osztrák császárra, hogy határozza meg továbbra is Magyarországnak teherviselési arányát: hogyha odamennének és azzal az őszinteséggel megmondanák azt, hogy önök akarják a katonai terheket fölemelni, mert ugy látják, hogy még mindig kevés az a pénz- és véradó, a melyet az ország a közös hadseregnek áldoz; hogyha megmondanák azt, hogy annak a javakban oly igen szegény Habsburg-családnak, annak a szegény királynak czMillistáját föl akarják emelni; ha megmondanák azt, hogy Magyarországot továbbra is abban a gyarmati viszonyban akarják tartani, a melyben Ausztria kiszipolyozza; ha megmondanák azt, hogy fönn akarják tartani azt a szolgai viszonyt, a mely nálunk különösen hadügyi kérdésekben fennáll: akkor igen kevesen jönnének be ide ezzel a programmal. Mert én bízom a magyar népben, hogy ez így lenne; hiszen ha máskép lenne, akkor el kellene szoIvorodnunk, el kellene csüggednünk, és készülnünk kellene arra, hogy megássuk a sírt, a melyről a költő azt mondotta: »A sirt, hol nemzet sülyed el, népek veszik körül, s a nemzet millióinak szemében gyászköny ül.« De én hiszem, hogy nincs szükség erre a csüggedésre, erre a szoIvorúságra. Mert én, a ki pártom megtisztelő megbizásából az ország minden vidékét gyakran bejárom, tudom és látom azt, hogy a magyar nép immár ébredni kezd 37 éves álmából, s bár még néhol nem tudja kinyitni álomtól fáradt szempilláit, azonban sok vidéken már lehullott a hályog szeméről, ébredni kezd, öntudatra ébred és mint férfi talpra fog állani. (Iyaz! Ugy van! a szélsobaloldálon.) E^en hitemet erősiti az a látvány, a melynek mindennap tanúi vagyunk : hogy az ország legkülönbözőbb vidékein, tekintet nélkül pártállásra, tekintet nélkül felekezeti kérdésre, tekintet nélkül a nemzetiségi érzelmekre, összegyűlnek a polgárok ezrei, hogy tiltakozó ülésekben adjanak kifejezést érzelmeiknek és feljönnek ide a polgárok százai, hogy a törvényhozás elé vigyék panaszaikat, óhajtásaikat és akaratukat, (Felkiáltások a szélsobaloldálon: Éljeneh!) Hiszen ma is tanúi voltunk annak, midőn a losonczi és füleki polgártársak százai, midőn a jászkisériek eljöttek ide, hogy a képviselőház elnöke utján a törvényhozásnak és a törvényhozás utján a nemzetnek tudtára adják, hogy betelt már a pohár, hogy a magyar nép öntudatra ébredt és nem akar továbbra is a szolgaság járma alatt nyögni, hogy le akarja rázni a rabbilincseket és mint öntudatos és szabad nép, maga akarja sorsát intézni. (Iyaz! Uyy van! a szélsobaloldálon.) Eljönnek ide, felkerekednek az aggastyánok, otthagyván házi tűzhelyeiket, otthagyván övéiket, költséget és fáradságot nem kiméinek, hogy látni adassék azoknak, a kik még látni tudnak, és hogy meghallják azok, a kik a jó szót még befogadni képesek, hogy betelt a mérték, és a magyar nép nem tűri tovább azt az állapotot, hogy továbbra is kiszolgáltassanak bennünket egy idegen hatalomnak, (Iyaz! Uyy van! a szélsőbaloldalon.) nem akarja tovább tűrni azt, a mit már 377 esztendő óta tűrünk, hogy ez az ország, ez a nép, a mely jobb sorsra érdemes és van hMatva, mindig csak egy család érdekeit szolgálja; hogy megjelenésükkel dokumentálják azt, hogy az ország, a nemzet, elfogadja annak a családnak szolgálatát, hogyha az a nemzetet és az országot igazán szolgálni akarja, de egyúttal mementó akar ez lenni annak a családnak, hogy, ha nem akarja igazán szolgálni a nemzetet, vonja le belőle a világtörténelem ítélőszéke előtt azt a következtetést, a melyet ebből levonni egyedül lehetséges. (Iyaz! Uyy van ! a szélsobaloldálon.) Ezek a küldöttségek sokszor kicsinylő mosolyra ragadják a t. többség tagjait. Ez nem mindig volt igy. Nagyon jól emlékszem, midőn a küldöttségek ott voltak a Lloyd-klub ablakai alatt, midőn az Andrássy-utón végigmenve, kormánypárti képviselők által kísérve nagy lel-