Képviselőházi napló, 1901. XIV. kötet • 1903. márczius 27–április 25.

Ülésnapok - 1901-253

416. 251 országos ülés 1903 tonának valamennyi. Ezért óhajtottam volna én azt, hogy a kormány ne álljon elő többé ujonczlétszám felemelési javaslattal, mert ez a javaslat valóságos merénylet a nemzet iránt (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) és nem lehet egy cseppet sem csodálni, hogy ezen összesanyargatott nemzetnek a türelme végre elveszett. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) A nemzet joggal megvárhatja a saját kormányától, hogy Deák Perencznek szellemében a legerősebb követeléssel lépjen fel arra nézve, hogy a Magyarországból besorozott ujonczot magyarul oktassák, magyar szellemben neveljék és a magyar állam méltóságának megfelelőleg a magyar alkotmányra és a király iránti hűségre eskessék fel; joggal elvárhatja a nemzet a kormánytól, miszerint a magyar kormány minden erejével hasson oda, hogy a magyar ifjak magyar vezényszóval, magyar zászló alatt vezényeltessenek ugy a béke, mint a háborúnak idejében. Ha a miniszterelnök ur megmondaná a királynak, hogy a magyar fiu nem ám akkor jó katona, ha idegen nyelven vezénylik, hanem akkor, hogyha tántoríthatatlan hűséggel védelmezi és szolgálja hazáját és a királyát: ugy meg vagyok róla győződve, hogy ilyen vérlázító javaslatokat maga a király sem engedne, hogy a ház elé benyújtsanak, mint a minő az a katonai javaslat, melynek tárgyalása a húsvéti szünetek alkalmával félben maradt, kiequiescat in pace! De már megkezdődött a harcz. Már lobognak a lángok a magaslatokon és tovább adják a harcz hirét az országban mindenütt. A nemzeti lelkesedés gyújtotta meg a lángot és a nemzeti akarat éleszti tovább. A történelem nagy pillanatait éljük, a melyekben előttünk áll az igazi, a nagy leszámolás. Az a leszámolás, a melyben az egyik oldalon az osztrák katonaság telhetetlensége, a másik oldalon maga a magyar nemzet áll. Sokat tűrt, sokat szenvedett ez az ország, de már elég volt. Most egy olyan csatát kell végigvívnia, a melyből, ha győz, örök időkre megszerzi az elvitázhatatlan erő ós fölény hatalmát. De ha elbukik, a zsoldos-sereg elbizakodott gőgje még nagyobb ur lesz felette. (Igaz! Ugy van! a szélscbaloldalon.) De ezt nem engedjük, mert a nemzet jövője forog koczkán. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) A mi nemzetünk senkinek jogaiba beavatkozni nem akar, de a maga törvényszabta jogait életével és vérével is megvédelmezi. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Hogy Ausztriában miként intézi el ÍÍZ udvar az ő dolgát, azt a mi nemzetünk figyelembe se kibánja venni. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Csupán csak saját határain belül akarja állami jogait érvényesíteni. Nem teszi ezt a mi nemzetünk sem hiúságból, sem nngyravágyásból, hanem egyedül csak azon okból, hogy nemzetileg érvényesüljön. Lenézésnek, kicsinylésnek, hűtlenségnek nem teszi ki többé magát ebben az országban. (Igaz! Ugy van! a széhijbaloldalon.) április 2k~én, pénteken. A mi kormányunknak igen nagy

7 baja az, hogy mindig Bécsből veszi az iránvt arra nézve, hogy idehaza mit, és hogyan cselekedjék! Molnár Jenő: A fizetését meg Budapesten kapja. Bakó József: Ez mutatja azt, hogy kormányunk ma már végelgyengülésben, tehetetlenségben szenved, és a kormánynak e gyengesége miatt ismét elveszett egy időre az, a mi a magyar nép jövendőjének jobbra fordulását idézte volna elő, t. i. az önálló vámterület. Pedig megvolt a viszonosság megsértése, megvolt a jó alkalom, megvolt a közvélemény pártfogása a maga parancsoló szavával, mégis mindhiába volt. A birodalmi érdek fontosabb, a nagyhatalmi hiúság erősebb volt, mint egy monarchia egyetlen igazi országának létérdeke, s jogos követelése. Magyarország tehát marad továbbra is fejőstehén, s a közös vámterületnek szerencsétlen és boldogtalan osztályosa, mert a mi kormányunk annak idejében nem tett semmit, sőt maga a miniszterelnök ur önként rakta le a magyar ipar érdekeinek megvédésére hMatott fegyvert annak a Körber osztrák miniszterelnöknek lábaihoz, a ki őt a kiegyezési tárgyalások folyamán, mint független felelős magyar miniszterelnököt, legalább is 70-szer felszaladtatta Bécsbe, a ki őt Magyarországon minden, eredményessé válható kormányzási működésében megzavarta, a ki őt sajtójában ledorongoltatta, s a ki őt a legutóbbi kiegyezés utolsó napjaiban, mint a dróton járó babát, ide-oda rángatta, minisztertanácsról-minisztertanácsra, alkuvásról-alkuvásra, hogy végkép kifáraszsza. s utoljára is ugy bánt azt osztrák miniszterelnök a magyar miniszterelnökkel, mint »macska szokott az egérrel.« (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) tízzel az osztrák miniszterelnökkel szemben rakta le Magyarország miniszterelnöke az önálló vámterület egész fegyverzetét akkor, mikor már egészen a kezében volt a gyümölcs, az ország milliói által epedve óhajtott megváltás, az Önálló vámterület, csak ki kellett volna érte nyújtania a kezét. (Igaz! Ugy van ! a szélsöbaloldalon.) Pedig soha még nem volt olyan istenadta alkalom, az önálló vámterület kMMására, mint melyet a miniszterelnök ur elmulasztott, ugy hogy azt kell kimondanunk, hogy most ugy dobtuk el magunktól a nagy nemzeti kincset. Már pedig a nagy Deák Ferencz azt mondotta egykor: »az elvesztett jogot vissza lehet venni, de az önként feladottat soha!« Hejh! de nagy temető is az a bécsi vén palota; sok magyar óhaj, sok magyar nemzeti akarat van ott eltemetve; egy nagy szikla az, melyen megtörik egy ezeréves alkotmány ereje, s végre ugyanezen a sziklán fog összezuzódni a monarchia maga is. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Az is nagyon szoIvorú állapot, hogy a magyar nemzet és királya között nincs meg a teljes összhang. Ez egy nagyon beteges állapot, melyet sem az ország, sem a dinasztia jól fel-