Képviselőházi napló, 1901. XIV. kötet • 1903. márczius 27–április 25.

Ülésnapok - 1901-250

330 250. országos ülés 1903 április 21-én, kedden. kMágott dolog. Jó lesz azt még egyszer elolvasni és még egyszer figyelmeztetés tárgyává tenni. Egy szegény öreg tábornokkal történt az eset, a ki egy fiataltól inzultust kellett, hogy szenvedjen. Azt mondja ez a czikk (olvassa): »Néhány nappal ezeló'tt Bécsben a villamos vasút hátsó részén egy katonatiszt állott. A mikor a kocsi a megállóhelyhez közeledett, egy öreg ur a lépcsőre állt, hogy jókor leszállhasson. A kocsMezető fékezett, az öreg ur elvesztette az egyensúlyt és nekiütődött a katonatisztnek és véletlenségből ráhágott a lábára. Rögtön udvariasan bocsánatot kért, de a katonatiszt nem érte be és czMilnek nézve az öreget, — czMilben volt — ráförmedt: hallja maga öreg ficzkó, jobban is vigyázhatna! Az igy megtisztelt öreg ur arcza lángba borult a haragtól és a következő pillanatban arczul ütötte a katonatisztet, a ki kardot akart rántani, de az utasok lefogták. A katonatiszt rendőrt hMott és az öreg úrral együtt a rendőrségre ment, hogy ott megtudja kilétét. Meg is tudta. Kiderült a rendőrségen, hogy az öreg ficzkó nyugalmazott altábornagy.* A folytatásról nem adnak semmi hirt. (Egy hang a szélsöbaloldalon: Pedig az volna az érdekes !) Itt van azután egy másik hir, a mi szintén a lapokban lett közölve a múlt őszszel, a mikor a javaslatok be lettek nyújtva; akkor jelent ez meg, a mely azt mondja, hogy » Újvidéken ez idő szerint 800 póttartalékos van elhelyezve, részben igen nyoIvorúságos módon. A póttartalékosok egyik csoportja istállókban, másik csoportja pedig padlásokon kénytelen meghúzni magát a módfölött hidegre vált éjszakákban. Ez az oka annak, hogy a szegény fiúk közül igen sok megbetegszik és hogy a betegeket tömegesen szállítják a péterváradi katonakórházba.« Tehát a mi katonánk ma van, azt sem tudjuk kellőleg ellátni, nem tudunk vele tisztességesen bánni, az ország vagyoni ereje még ezt sem birja meg: hogy jut tehát ez az ország ahhoz, hogy még több katonát lökjön oda a szenvedésnek, a kínzásoknak és a nyoIvoruságnak! (Igaz! ügy van! a szélsőbaloldalon.) Itt van egy másik levél, t. képviselőház, a mely nagyon hosszadalmas és azért nem is fogom vele a t. házat untatni (Halljuk! Halljuk! a szélsobaloldahn. Felkiáltások: Csak olvasd fel.) Ezzel különben azért sem foglalkozom, mert megnézvén, azt látom belőle, hogy egy volt főhadnagy-kezelőtiszt tulajdonképen a honvédelmi miniszter ur ellenében hoz fel itt dolgokat, és a miniszter urat vádolja. Ezt megteheti más, hogy a miniszter urnak megmondja, de én ezt itt a magam részéről nem fogom felhozni, anynyMal is inkább, mert közvetetlenül azon dolog után került ez a levél a kezembe, a melyet a miniszter úrral már úgyis elintéztem. Hanem, ha az államtitkár ur, a mint mondta, a kezéhez akarja kapni

t/ neki szívesen rendelkezésére bocsátom. És itt van, t. képviselőház, egy másik adat; ez már valamennyire érdekesebb és igy egyes részeiben minden körülmények között alkalmas arra, hogy a közvélemény foglalkozhassak vele, azért ezt fel fogom olvasni. (Halljuk! Halljuk I) Az elején a levél foglalkozik az önkéntesektől kMett nyilatkozatokkal és azt mondja (olvassa): »Tudvalevő dolog, hogye nyilatkozat az a sine qua non, a mely a tiszti kinevezéshez segíti az önkéntest. Az önkéntes, hogy inkább hódoljon a katonai szellemnek és rendnek, hogy kevesebb zaklatásnak legyen kitéve, nem törődve a magyar állam eszméjén ejtett csorbával, német nyelven szövegezi. (Magyar nyelvű szövegezés később fordításra szorulna.) A magát kötelező apa vagy gyám aláirja s elmegy az elöljáróhoz, hogy az igazolja, miszerint a kiállító fél olyan helyzetben van, a melynek következtében a nyilatkozatban válalt kötelezettségének eleget tenni képes.« Mindenkitől megkívánják, még a Pesti Hazai Első Takarékpénztártól és egyéb ilyen intézetektől is, hogy bizonyítsa, hogy 600—800 frtos tisztviselőt fizetni képes. De most jön a bökkenő. Az előljáró rendszerint tudja a maga kötelességét — kMételt tesz talán ismerőseMel és azokkal, a kik az elszenvedett eljárásra hMatkozva megkérlelik — igen helyesen jár el, midőn kijelenti, hogy az előtte felmutatott német szöveget nem érti, de talán nem is akarja megérteni és igy az igazolást a benfoglaltakra nem eszközölheti. A fél erre kénytelen tolmácshoz vagy kir. közjegyzőhöz fordulni, a ki erre az okmányt ellátja a hiteles magyar fordítással. Erre már aztán az előljáró, nem látván akadályt, igazolja a szükséges dolgokat. A fél ekkor a közjegyzőhöz megy, a ki meghitelesiti az aláírását a kiállítónak és ez is meglévén, az önkéntes az okmányt nyugodtan beadja. De nagy ámulatára visszakapja, hogy a kerületi előljáró és a közjegyző által rávezetett igazolási, illetve hitelesítési záradékot fordíttassa le német nyelvre. Visszakerül tehát az akta megint a tolmácshoz vagy a közjegyzőhöz, a ki az önkéntes kérésének legjobb tudásával tesz eleget és a jelölt az iratokat, most már hibátlanul, a mint gondolja, újra visszaadja. Azonban katonáék bölcsesége ujabb hibát talál, a mely lényeges és a mely miatt még egyszer visszaadatik az okmány azzal, hogy tegyen eleget az ujabb kívánságnak, mert különben az okmány be nem adottnak tekintetik. A nagy hiba pedig abból áll, hogy az elől járó és a tolmács, illetőleg a közjegyző pecsétje nincsen német nyelvre lefordítva. (Mozgás a szélsobaloldahn.) Hát ki hallott valaha arról, hogy valamely megnevezett elöljárói hMatal vagy a közjegyző neve mellett lévő pecsétet még le is fordítsanak? Hiszen azt másolaton és fordításon egyaránt csak két betűvel jelzik, L. S. vagy P. H.! És ilyen haszontalanságért ujabb zaklatás és futko-