Képviselőházi napló, 1901. XIV. kötet • 1903. márczius 27–április 25.

Ülésnapok - 1901-244

ÍM. országos ülés 1903 április 3-án, pénteken. 191 Azt mutatja, hogy a katonai szolgálat elkerülhetetlen követelései magában a jelesen vezetett német hadseregben az összes öngyilkosságoknak körülbelül felét idézik elő, mig az éhség és a betegség, ellentétben a világiakkal, csaknem semmi szerepet sem játszik. Mi nem épen eredmény nélkül tekinthetünk a statisztikának ezen meg nem támadható eredményeire. Elfogulatlan ember lehetetlen, hogy tagadja, hogy a hadseregben rossz állapotoknak kell lenniök, ha a katonaságnál a kedvező általános viszonyok daczára az öngyilkosságoknak oly szabálytalanul nagy számával találkozunk. Legyen ez röviden a következőkkel jelezve: nálunk a fegyelem magában véve nem túlságosan szigorú, csakhogy nagyon sok felesleges formaságon alapszik, a melyeknek teljesítése a katonára teher és e mellett arról győződik meg, hogy czéltalanul van megerőltetve. Csak a naponkinti rapportot emiitjük, a melyre a legény még az esetre is, ha lábbelije kijavitását akarja kérni, elöljárója előtt kénytelen defilirozni, soká várakozni, mig más hadseregben a szolgálatnak ezt a részét az őrmesterre bizzák, a ki ezzel kedélyesen végez.« »A fárasztórapportoktól eltekintve, amelyek úgyis czéltalanok és sem a tisztnek, sem a legénynek nem válnak gyönyörére: sokat vétenek nálunk az u, n. Habt Acht-tal. Kétségtelen, hogy Habt Acht-ban állani kinos dolog, s azért azt mindig rövid időre kellene alkalmazni, a minő a jelentés pillanata és az ehhez hasonló, mig a többieknél lehet és kell is megengedni a katonának, hogy tagjait szabadon mozgathassa, a mennyire ezt a katonai dekórum megengedi; kunt a táborban pedig nem lehet a katona eléggé mozgékony és természetes. — A további indokokat ekként adja elő:« — Ezek azonban külsőségek. A katonai öngyilkosságok főoka a büntetéstől való félelem, az ujonczoknál pedig a honvágy is. Az előbbit illetőleg el lehet mondani, hogy a mi fegyelmi büntetéseink határozottan ujitásra szorulnak, testi büntetéseink, mint a verés vagy bezárás nem időszerű, az utálatos gúzsbakötést nem is emlitve. Meg vagyunk győződve, hogy sok tisztnek a lelkéből beszélünk, a midőn állítjuk, hogy egy művelt és nemesen gondolkozó tiszt sem végzi szívesen ezen nem szép eljárásnak ellenőrzését, és a ki egyszer végignézte, bizonyára többé nem fogja kívánni.« T. ház, nem akarom tovább fárasztani figyelmüket. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Kubik Béla: Hiszen ezek nagyon érdekes dolgok! Lengye! Zoltán: Kár minden szóért, a melyet el nem mond! Csernoch János (olvassa): »Egy modern hadseregben a büntetéseknek módra nézve szelídebbeknek és mérsékeltebbeknek, a valóságban pedig érzékenyebbeknek kellene lenniök. (Ugy van! balfelol.) A gúzsbakötésnél sokkal jobb a hosszabb kaszárnyafogság, föltéve, hogy meg is tartják, azaz, ha a legényt oly szigorúan ellenőrzik, hogy nem juthat be a kantinba, sem nem csatangolhat a kaszárnya udvarán, hanem mintegy oda van szögezve a legénységi szobához, a mi neki, a katonának, a szabad levegőn való tetemes mozgása mellett nem fog megártani. Egyébként mindig és mindinkább ismételhető: »Büntessetek keveset, de azután érzékenyen; büntessetek ritkán, de csak humánusan és mégis keményen.« A német hadseregnél tudvalevőleg legkevesebb a büntetés, és a fegyelem ott mégis oly magas fokon áll, mint másutt sehol, mig a franczia legénységnél, a mely felett már a káplár is gyakorol fegyelmi hatalmat, a fegyelem vajmi eok kívánni valót hagy hátra.« » Természetesen a ritka büntetés a gyalogság kiképzésénél egy kis fáradságot is kMan, nevezetesen egy kis türelmet és áldozatot, egyszóval a tisztek önfegyelmét, a mi nem található mindenütt. Sohase büntessenek haragban; a tisztek és altisztek példájukkal hassanak a legénységre. Épen ugy kívánatos volna, hogy azt a gondosságot, a melyet minduntalan lovakra fordítanak, átvigyék legalább részben a legénységre is, (Helyeslés a bal- és a szélsöbaloldalon.) és a gyakorlatról hazajövet necsak az istállókat és a takarmányt vizsgálják meg, hanem a legénység szállását és eleségét is. A katona végtelenül hálás lesz ezért, mert észreveszi, hogy ugy bánnak vele, mint emberrel vagy legalább nem rosszabbul, mint az állattal.« T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Az öngyilkosságoknak ez a tetemes száma, a melyet a statisztikai adatok alapján mutattam ki, mindenesetre a rossz bánásmódra vezethető vissza. Visontai Soma: És a honvágyra! Csernoch János: De a honvágyat nem gyógyíthatja a katonai kormány, ellenben azt, a mMel segíthet, hogy t. i. gondot fordítson arra, hogy ugy az altisztek, mint a tisztek, emberségesen és jól bánjanak a katonasággal, azt, ugy hiszem, joggal megköveteljük és el is várhatjuk. (Helyeslés balfelöl.) Mert, t. ház, majdnem nincs nap, a melyen az ember az újságokban katonai öngyilkossági eseteket ne olvasna. (Ugy van! Ugy van! a hal- és a szélsöbaloldalon.) Tegnap is két lap került a kezembe, a melyekből kMágtam ezt a hirt (olvassa): »Öngyilkos huszárok. A nagyváradi Vilmos-ezrednél rossz bánásmód miatt két huszár öngyilkos lett. A káplári kegyetlenkedés áldozata egy Klein Miklós nevű közkatona« . . . Lengyel Zoltán: A Pártos Géza esete is csak pár nap előtt történt! Csernoch János: ... »a ki öngyilkosságot követett el, mert a káplár rosszul bánt vele«. T. ház! Lehet, hogy a lapok által elősorolt esetek nem történnek ugy, mint a hogy a lapokban le vannak irva, de azt hiszem, hogy nagyobb részük mégis csak igaz, és a mi fő: a statisztika mégis csak azt bizonyítja, hogy nálunk, különösen a rossz bánásmód miatt oltja ki a legtöbb katona az életét, és azért e tekintetben