Képviselőházi napló, 1901. XIII. kötet • 1903. márczius 9–márczius 26.

Ülésnapok - 1901-235

235. országos ülés 1903 márczius 23-án, hétfőn. 333 A mint az utolsó ülés végén jelentettem a t. háznak, a szombati napon napirend előtti felszólalásra jelentkezett képviselő urak felszólalásainak egy része a mai ülésre maradt. Most a jelentkezés sorrendje szerint, — a mennyiben az illető képviselő urak egymás közt más megállapodásra nem jöttek, — a képviselő urak fel fognak szólittatni. Az első szó illeti Bartha Ferencz képviselő urat. Bartha Ferencz: T. ház! (Halljuk! Halljuk! a bal- és a széls'óbalóldalon.) Azok a sajnálatos és véres események, a melyek az ország fővárosában Kossuth Lajos elhalálozása napján előfordultak, mély megbotránkozást szültek a közönség széles rétegeiben, (Igaz! Ugy van! a balés a szélsőbaloldalon.) mintha csak az lett volna a rendőrök utasítása, hogy a fájdalmukba merülő békés polgárokat egyenes támadásukkal kihívják és inzultálják. Azok az események, a melyeknek mi szemtanúi voltunk, mély megbotránkozást keltettek azokban, a kik azokat látták és tapasztalták. (Igaz! Ugy van! a balés a széls'óbalóldalon. Felkiáltások: Ali lesz Rudnayval?) Tapasztaltuk ekkor, hogy a közszabadság vajmi gyenge lábakon jár az igazság annyira dicsőített korszakában és tapasztaltuk, hogy a hMatalos erőszak mindent lábbal tiporva, a polgárság vérén garázdálkodva űzte a maga kis játékát ott az Erzsébet-köruton és a főváros egyéb helyein. Elég méltón jellemezték már ezt azok a képviselőtársaim, a kik szintén szemtanúi voltak ezen gyalázatos eseményeknek, szombati felszólalásukban, én tehát csak arra térek ki, a mit saját szemeimmel láttam és a mit magam tapasztaltam. (Halljuk! Halljuk!) A Kossuth-lakomán gyűlvén össze, ugy 6 óra tájban az egyetemi hallgatóságnak egy küldöttsége jelent meg ott és panasz tárgyává tette, hogy mikor Kossuth sírjától az egyetemi hallgatóság elvonult, a Baross-téren a rendőrség felhívta őket, hogy oszoljanak széjjel. Miután ez a tömeg több ezer főre rúgott, és annak eleje a Baross-téren állt, mig a vége még a temetőből sem jött ki, természetes, hogy azok, a kik a rendőrségtől 2—3—400 lépésnyire és még tovább álltak, ezt a felhívást nem is hallották, a kik pedig hallották és a menet elején voltak, fel is oszoltak. Miután azonban egy ilyen nagy tömeg feloszlása nem lehet pillanat műve, a rendőrség türelmetlenségében kMont karddal neki rontott az egyetemi hallgatóknak és a legbrutálisabb, a leggyalázatosabb módon, ütlegek közt verte őket széjjel. Ezen jelentésre képviselőtársaim közül többen az aulába siettek, mig én magam néhány képviselőtársammal ott maradtam és szó tárgyává tettük ezen dolgokat. Ugy estefelé háromnegyed 7-kor megindultunk, hogy felmenjünk pártkörünkbe, de mikor az egyetem felé közeledtünk, azt tapasztaltuk, hogy azon utczatorkolatok, melyek az Egyetem-térre njálnak, gyalog- és lovas-rendőrökkel el vannak zárva, ugy, hogy onnan egy lélek se be, se ki nem juthatott. Ezen rendőrkordonon áthatolva, az egyetemhez mentem és kérdeztem, hogy mi történik itt ? Azt mondták az egyetemi hallgatók, hogy a rendőrség őket megtámadta, véresre verte, több sebesült is fekszik az aulának a pinczéjében, és nem engedi, hogy elvonuljanak. Ekkor több képviselőtársamtól, a kik az aulában voltak, értesültem arról, hogy a rendőrséggel megállapodás jött létre, hogy az egyetemi hallgatók bizonyos csoportokban onnan elvonulhatnak. Erre én Gabányi képviselőtársammal megindultam és azt mondtam, jöjjenek utánam 30—40-en, majd én onnan elvezetem őket és széjjel oszolhatnak. így akartuk az egyetemi hallgatókat kisebb csoportokba elvezetve feloszlatni. Természetes, hogy ilyen izgalmas állapotban, mikor én, aki a körútra akartam menni, vezettem a közönséget a Kálvin-téren keresztül a Kerepesi-utra, megszaporodott ez a tömeg, ugy, hogy a Nemzeti Színház előtt lehetett 150—200 főnyi. Ekkor Gabányi képviselőtársam feliállott és fel akarta hívni őket, hogy oszoljanak csendesen széjjel. Alig kezdte meg ezt a beszédét, mikor Tóth Lajos, a már többször emlegetett híres kajütány, a Nemzeti Színház udvaráról ki vezényelt lovassággal hátulról neki rontott tömegünknek s azt széjjelverte. Mikor kérdőre vontam, hogy micsoda gyalázatosság ez, minden felhívás nélkül — hiszen nekünk az volt a megállapodásunk, hogy az egyetemről kisebb csoportokban elvezetjük és szétosztlatjuk őket — belelovagolni az ártatlan tömegbe, a mely egyáltalán nem tüntetett, nem kiabált és semmiféle zavargást nem idézett elő, azt mondotta: nem tűrök semmiféle csoportosulást az utczán, parancsom van, hogy minden csoportosulást, ha kell, erőszakkal is. szétoszlassak. Erre természetesen a közönség, illetőleg az a néhány egyetemi jjolgár széjjelugrott, mi pedig folytattuk utunkat a függetlenségi pártkörbe. Az utcza elég hullámzó állapotban volt, már t. i. a járdákon. Az Erzsébet-köruton menve, körülbelül a Gambrinus előtt, egyszerre utunkat állják a járdán lovas és gyalogos rendőrök s megrohannak újra bennünket. Megjegyzem, hogy akkor már semmiféle csoportosulás, vagy nagyobb tömeg nem volt, legalább tudtommal, az én hátam megett; azok a polgárok szétoszlottak volt, és én nem vezettem senkit sehova. Újra megrohanták és széjjelverték a közönséget, azt a közönséget, a mely járt-kelt és végezte ügyeletes dolgait. (Zaj a jobboldalon. Felkiáltások a szélsöbaloldalon: Halljuk! Halljuk! Elnök csenget.) Pártkörömbe fölérve, jelentést tettem, illetőleg elmondottam képviselőtársaimnak ezen gyalázatos állapotokat, hogy itt, ugylátszik, a rendőrség erőszakosan akarja provokálni a közönség ellenállását. És mikor kinéztünk az ablakon, láttuk, körülbelül egynegyed óra múlva, hogy az egyetemi hallgatók nagyobb tömege az aulából jövet a függetlenségi és 48-as pártkör