Képviselőházi napló, 1901. XIII. kötet • 1903. márczius 9–márczius 26.

Ülésnapok - 1901-233

286 233. országos ülés 1903 márczius 20-án, pénteken. Albrecht főherczeg ki is ment, de ott nem azzal kezdte, hogy Poroszországnak valami előnyt nyújtott volna a szövetségben, pl. abban a tekintetben, hogy ő vigye az északi tartományok feletti hegemóniát; nem, hanem csak a faji önérzetre hMatkozott, arra, hogy a németnek kötelessége a franczia ellen az erősebbet is segiteni; elég az hozzá, hogy Poroszországnak semmi néven nevezendő engedményt, konczessziót nem tett Albrecht főherczeg, hanem egyszerűen otthagyta Berlint a nélkül, hogy vele a támadásra, vagy a hadi tervekre nézve megegyezés történt volna. Az akkori regens-herczeg ebből azt látta, hogy ő reá talán szükség sincs; ezek pedig egyenesen megüzenték a háborút Olaszországnak, A vége az lett, hogy a háború megindult, de ott sem Hess tábornagy az Austerlitznól, Wagrammnál és Jénánál kipróbált és a Radeczky alatt is szolgált vitéz tábornagy lett a hadvezér, nem őt tették meg hadvezérnek, hanem Gyulayt, Az 1859-iki háborúnak az volt a szerencsétlensége, hogy Gyulay a helyett, hogy a magában álló olasz hadsereget megtámadta volna, hetekig tétovázott és nem mert mozdulni. Turinban kétségbe voltak esve és azt hitték, hogy teljesen meg lesznek semmisülve, hogyha az osztrákok esetleg megtámadják őket, melőtt a francziákkal egyesültek. De felesleges volt az aggodalom, mert az osztrákok sohasem szoktak sietni. (Derültség a szélsöbaloldalon.) A dolognak vége — tudvalevőleg — azt lett, hogy a háborút elvesztették. Mind főrangú generálisuk volt, Benedeket kMéve, a ki eredményt ért el, azt hitték, hogy ez nagyobb csaták megnyerésére is van hMatva. De a többi generális kritikán alól működött, például gróf Wimpfennek hiába parancsolt a császár; az nem volt olyan engedelmes, mint báró Fejérváry, (Derültség.) hogy a császár minden szavát vakon teljesiti; hiába küldte hozzá a császár egész délelőtt a futárokat a végből, hogy a franczia hadseregeket verje le a czentrumról; ő délig meg sem mozdult, csak délután, a mikor pedig az eredmény már az volt, hogy Lombardia elveszett. Unalmas dolog egy kissé, de be kell igazolnom (Halljuk! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) hogy az ügyetlenségre nagyon eklatáns példa volt az az eset is, a mely bekövetkezett akkor, a mikor Schlesvig-Holstein miatt háborúra került a sor a dinasztiával. Itt megint a nélkül, hogy Poroszországgal megegyeztek volna, hogy melyik kapja Schlesviget és melyik Holsteint, belementek abba, hogy e felek majd utólagosan egyeznek meg, miután Dánia a szövetség által szerződésszerűkig reá rótt feltételeket nem teljesítette, a melyek szerint ezen két herczegséget neki át kellett volna adni, és minthogy ez casus belli volt, megengedték a háborút. És itt csak az a nevetséges dolog, hogy ezt az Augustenburg herczeget, a ki igényt tartott Slesvig-Holstein trónjára, a szövetség három millió tallérral kárpótolta; tehát a szó szoros értelemben véve kifizette annak fejében, hogy ő igényéről lemond. Fiai azonban, lehet, hogy segítettek elkölteni ezen 3 milliót, de a jogról való lemondást nem akczeptálták, hanem jogukat fentartották és ez Poroszországnak épen elég volt arra, hogy jogczimet találjon a Dániába való belekötésre, a hova természetesen az osztrákokat vonta a másik szövetségesnek. Most már Ausztria hol beültette Augustenburg herczeget Slesvig-Holstein birtokába, hol nem; hol Poroszország tette ezt, hol pedig Ausztria; elég az hozzá, hogy ott bekövetkezett az a szerencsétlen állapot, hogy elfoglalták ezen két herczegséget, a miben csak az a nevezetes, hogy a poroszok puskáikat az orrunk előtt sütötték el, de azért sohasem vették észre, hogy a hátultöltő fegyvereknek milyen óriási fórjuk van. Nem vették ezt észre azért, mert Dániában az osztrákok régi dMatú harczászati módja bevált. Megint nem beszélem, hogy mi történt, csak arra utalok, hogy ez képezte azután a tulajdonképeni alapját a 66-iki háborúnak. A 66-iki hadjárat alatt Ausztria, eltekintve attól, hogy elvesztette összes németországi befolyását, elvesztette Schlesvig-Holsteint. Ugyanakkor, 1866-ban az olasz kormány felajánlott Velenczéért 1000 millió lirát. Ezt gőgösen visszautasította Ausztria épen ugy, mint a Schlesvig-Holsteinért Poroszország által felajánlott pár száz millió forintnyi pénzbeli kárpótlást. Azután meg elvesztette Ausztria ingyen mind a kettőt. T. ház! Ez a vázlata röviden annak, mit ér egy ország, ha annak generálisa nincsen, ha annak diplomácziája nincsen. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Beszédem további folyamán rá akarok mutatni arra, hogy a hadsereg, még ha vezére van is, ha nincsen diplomácziája, a mely lépten-nyomon kisérné, idehaza is félig meg van verve. Ha visszanézünk Ausztriának ötvenéves múltjára, a melyet a mi királyunk uralkodása alatt ért el, ha visszatekintünk arra a sok veszteségre, a mely érte a mi királyunkat, akkor csakugyan rá kell jönnünk arra, hogyha ő Felsége a tudatlanságot és ügyetlenséget szimbolizáltatni akarná, akkor egy festővel meg kellene festetnie egy osztrák külügyminisztert, meg hozzá egy vezető generálist. (Derültség.) Ezt a kettőt azután felakaszthatná a falra és ez reprezentálná azt, a mi tulajdonképen Auszriának hadügyi ós külügyi politikáját legjobban jellemzi. (Igaz! Ugy v^n •' a szélsöbaloldalon.) De, t. ház, ez nem is lehet másképen. Ha kMálik ebben a hadseregben egy zseniális vezér, mihelyt egy u. n. generálszószban született főherczeggel állítják szembe egy nyári hadjáratban, akkor belovagolhat egyenesen a penzióba. Mert hogyan mer az egy született főherczeget, egy született katonai kapaczitást, egy zsenit megverni? Látjuk, hogy más országban, pl. Oláhországban, Poroszországban, Francziországban már békében tudja a hadsereg, tudja a köz-