Képviselőházi napló, 1901. XIII. kötet • 1903. márczius 9–márczius 26.

Ülésnapok - 1901-226

226. országos ülés 1903 márczius 12-én, csütörtökön 111 jedt egész Konstantinápolyig, Kis-Ázsia partjáig, Besszarábiáig. Szíj gyártőink jó üzleteket csináltak Sztambulban, asztalosaink Galaczig vitték a ládáikat, onnan peclig a Fekete-tengeren át Kis-Ázsiába. Szász posztósaink aranynyal tömték meg zsebüket Romániában és Bulgáriában, kisiparosaink egész Besszarábiáig mentek, Kievig, Odesszáig jutottak, (Ugy van ! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) szóval megvolt a magva, csirája élénk keleti kereskedelmünknek. Most már semmi sincsen, nem tudom kinek a kegyelméből, de hogy nem az Isten kegyelméből történt ez igy, azt tudom. Ámde ezt én most e vita keretében nem tárgyalom; annyi bizonyos, bogy ba most is ugy volna, mint nem is olyan régen: tényleg volnának megvédelmezendő kereskedelmi érdekeink Maczedóniában is. De bogy mi ott egy angol misszionáriussal vagy egy globetrotterrel, vagy nem tudom kMel fölszabadító vigéczekül szerepeljünk, ez bizony nem érdemli meg azt, bogy annyi fiatal erőt elvonjunk a produktív munkásságtól. (Ugy van! a szélsőbáloldalon.) És nem látom, t. báz, azt a rendkívül égető szükséget, a mely egy ilyen törvényjavaslat megszavazását indokolná, nem még arról a politikai álláspontról sem, a melyre a t. túloldal helyezkedik. Van valami rendkívüli benne, az bizonyos, bogy rendkívüli körülmények között terjesztetett elő. A midőn a véderőtörvény revíziójával kecsegtetnek, és azt szükséges is beterjeszteni, akkor nem is tudom bogyan terjesztenek be egy olyan dolgot, a mely majd ennek a revíziónak prejudikál. Azt mondják, hogy hiszen ez csak egy évre szól és azután majd jogunkban fog állni megszavazni vagy meg nem szavazni. Hát mi igen jól tudjuk, hogy a hadügyi kormány — épen ugy, mint a fináncz, — a mit egyszer bekasszál, azt ugyan soha vissza nem adja. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Beszólnék, t. ház, bizonyos ellenértékekről, azokért az áldozatokért, a melyeket most a hadsereg érdekében hozunk. Ez nagyon furcsa észjárásra vall, t. ház, mert legalább véleményem szerint minket választóink nem azért küldtek ide, bogy ellenértékeket vegyünk és áldozatokat hozzunk . . . Nessi Pál: Kufárkodjunk ! Bedőházy János: . . . hanem azért, hogy az ország népének boldogulása érdekében törvényeket alkossunk; és akkor az, a mit a nemzet érdekében kérünk, nem ellenérték, mert annak követelése csak a nemzetnek ahhoz való joga alapján történik, és a mit megadunk, az nem áldozat, hanem kötelesség. Ha eltekintek attól az alapérzésemtől, a mely a világbékéoek fájdalom, csak ábrándja felé bajt, és meghajlom a szükségesség kényszere előtt, elismerem egy minden izében képzett és öntudatos hadsereg szükségét: azt én, t. ház, másképen képzelni sem tudom, mint nemzeti hadsereg formájában a magpar állam szervezetébe teljesen beillesztett intézményt. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Az ilyen nemzeti hadsereget én csak az önállóság, a függetlenség alapján hiszem megvalósíthatónak, létesitbetőnek. Önök, ott a túloldalon a közjogi alapon is elérhetőnek vélik ezt. E fölött vitatkozhatik magyar ember magyar emberrel, de azon, hogy egy a magyar társadalmon kMül álló intézményt, a mely nem bogy szellemében, de nyelvében is idegen attól, hogy a magyar nemzeti érdekek öntudatos védelmezője, a nemzeti konszolidácziónak tényezője lehessen, ezen még külföldi emberrel sem lehetne vitatkozni. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Én nem vagyok ellensége egyénenkint a hadsereg alkalmazottjainak, tisztjeinek; nem nézek reájuk gyűlölettel, hiszen törvényes állapotban vannak és igy arra jogosultságot nem érzek magamban. El is beszélgetünk velük, de akaratlanul is idegennek kell tekintenem őket, mert ők maguk is, szervezetüknél fogva, idegeneknek tekintik magukat velünk szemben. Egy golyót, egy kardhegyet évekig hordhat az ember testében, meg is szokhatja azt, de mindig érezni fogja, hogy idegen test, nem a mi szervezetünkhöz, nem a mi izmainkhoz tartozik, nincsen része a mi vérkeringésünkben, erősebb nyomásra fáj, ütésre meg felfakad. Ezért nehéz a magyar fiu helyzete a hadseregben. Akaratlanul, nem is mondom, hogy felebbvalóinak nyomása miatt, hanem magából a viszás helyzetből, a hadsereg szervezetéből kifolyólag ki kell válnia a polgári társadalomból és ez által megszűnik a nyíltság az őszinteség, és hideg tartózkodás választja el az apát a fiától, a tesvért a testvértől. Szükséges-e ebben az irányban is tovább tagolnunk az amúgy is széttagolt magyar társadalmat ? Igy véljük-e végrebajthatónak azt a nagy munkát, melyen a magyar állam egységessége teljesen felépülhet. A magyar társadalomnak a konszolidácziója az, mely felett magyar embernek magyar emberrel okvetetlenül meg kell egyezni. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) És ez az, a mi a nemzet közvéleményének mérlegét felénk billenti, a kik ezen javaslatot meg nem szavazzuk, hanem teljes erővel, teljes lelkesedéssel küzdünk ellene. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Azt mondják, hogy az ellenállással veszélyeztetjük a parlamentarizmust. Szabad legyen erre valamit mondanom. (Halljuk! Halljuk!) Nyilvánvaló, hogy Magyarország a legdúsabb termő talaja a providencziális embereknek. A providencziális mMolt, ugy látszik, minálunk egészen hMatásszerű dolog, mondhatnám életpálya. Látjuk, bogy némelyek egész buzgalommal, nagy előtanulmányok és gyakorlatok utján készítik magukat elő ezen hMatásra, hogy alkalmas idő adtán, tér nyilván, boldogíthassák ezen drága hazát; só't az sem ritka, hogy ezen providencziálizmus apáról fiúra száll és örökség tárgyát képezi. A mi vesztett remény, a mi megsemmisült illúzió sírba dőlt, aspirácziója volt és van ennek a nemzetnek,