Képviselőházi napló, 1901. XII. kötet • 1903. február 17–márczius 7.

Ülésnapok - 1901-221

221. országos ülés 1903 márczius 6-án, pénteken. mi hiszen háború nincs; hány lógeneráczió pusztul ki, mig háború lesz, vagy hány lógeneráczió pusztult ki, a mióta nem volt háború, t. i. 1866 óta. Tehát erről hiába beszélt. Már most a honvédelmi miniszter ur egyszer azt mondta nekem, hogy G-abányit is igy germanizálták-e a katonaságnál, a mikor szolgált? Hát itt egyúttal megfelelek rá. B. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Megválik! Gabányi Miklós: Én 1869-ben lettem katona, a 15-dik gyalogezrednél szolgáltam, a melynek König Ludwig II. von Bayern, II. Lajos bajor király volt az Inhabere, a ki szerencsésen a stahrenbergi tóba ölte magát. (Mozgás •iobbfelöl.) Akartam mondani szerencsétlenül. Elég az hozzá, hogy mikor feljöttem, be lettem osztva az ötödik századhoz, a kapitányom volt Rudolf Sirour, egy morva, a ki nem tudott egy szót sem románul, sem magyarul. Megjegyzem, bogy a 15-dik gyalogezred Regimentssprache-ja a román, mert Máramarosból vannak nagyobbrészt odasorozva. A főhadnagyom, Róbert Hölzl, nem tudott egy szót sem magyarul. A hadnagyom volt egy 19 éves fiatal ember, Pessiak. Mikor ki voltunk abrichtolva, egyszer azt mondja nekem a kapitányom, persze németül sem tudtam akkor, de azért csak megértettem, mert hiába, valami csak ragad az emberre: »Können sie rumenisch?« Mondom: »Nein.« »Also können sie lateinisch?« Erre azt mondtam, hogy »ja!« (Derültség és felkiáltások a jobboldalon: Dehogy tud! Nem kívánják azt senkitől ottan!) Nem erről van a szó, majd kihozom mindjárt. Azt mondtam tehát, hogy »ja« és erre ő másnap hozott fel egy Dienstreglement-t, Abrichtungsreglement-t, Kriegsartikeleket német, magyar és oláh nyelven és ebből kellett vizsgázni. Mert tetszik tudni, hogy karácsony után egész márcziusig vagy áprilisig, a mig a gyakorlatok meg nem kezdődnek, iskolában van a legénység. És engem arra akart felhasználni, — mert az őrmester horvát volt, Péter Gyurcsics, az sem tudott egy szót se oláhul, csak horvátul — hogy iskolát tartsak a legénységgel. A tisztek tartoznak ellenőrizni, hogy ezen iskola rendesen megtartatik-e és ottan az altiszti iskolában, minthogy a ezugszfürer, káplár, freiter, és az az inspekeziós egy más szobában van, a közlegény pedig szintén más szobában, amazokat egy főhadnagy vagy hadnagy tanítja, ezeket pedig altiszt, mondom, mMel igy egymás mellett voltunk, ott győződtem meg arról, hogy tökéletesen germanizálták a legénységet. A regiments-parancsot én adtam ki mindennap, mert én voltam, mondom, a ki valamit oláhul értett és nekem mondta meg a kapitány, hogy mondjam meg a legénységnek, hogy senki még vicze-freiter sem lehet, hogy ha nem németül teszi a jelentéseket. Én is Fischbein Mózestől, egy zsidó gyerektől tanultam meg minden este azt, a mit másnap jelentenem kellett és igy tettek a többiek is. (Derültség a jobboldalon.) Hát hogyne germanizálták volna, a mikor nem tudott ott senki egy szót sem, csak oláhul vagy horvátul, a tisztek pedig tisztán csak németül tudtak. B. Solymossy t. képviselőtársam azt mondotta, hogy minden ezrednél altiszti iskolának kell lenni. Hát van is minden ezredben ilyen altiszti iskola, mert mikor az ujonezok ki vannak abriktoíva, — még az én időmben 12 század volt egy ezredben — öt-hatot az altiszti iskolába küldöttek, JSTem helyesen mondja tehát Solymossy t. képviselőtársam, hogy ilyen nincsen. Ott nevelik azután az altiszteket. Természetesen csak abból lesz altiszt, a ki tisztességesen tud káromkodni. Az iskola-kommandáns maga mondta, hogy ha valaki irgalmatlanul káromkodni nem tud, abból altiszt sohasem lesz. De a ki felnéz az égre és ugy tud a fogát vicsorítva legalább öt perczig káromkodni, hogy ismétlésbe ne essék, abból már aztán ezugszfürer is lehet. (Derültség a szélsőbaloldalon.) Hogy pedig b. Solymossy Ödön t. képviselőtársamnak bebizonyítsam, hogy némelyik olyan buta, hogy még hat év alatt sem tanul meg semmit, hát felhozom azt az esetet, a mikor egyszer bejött a kapitányom még főhadnagy korában hozzám az altiszti iskolába, és miután már egynehányat kikérdeztem, arra utasított, hogy egyiket, a legostobábbat szólítsam fel. Én megmondottam neki, hogy az nem tud semmit, s igy, főhadnagy ur, én hiába kérdezem, ha még százszor elmondanám is neki a feleletet, még akkor sem tudná azt visszaadni. De a főhadnagy azt mondta, hogy csak kérdezzem. Hát erre én az illetőnek megmondottam, hogy ugyanazt a kérdést, a mit neki fogok feladni, először 2— 3 másikához intézem, azután elmondom én is, ő meg vigyázzon és mondja végig utánam. Hát mikor rákerült a sor, nem bírt szólni egy szót sem. Mondtam a főhadnagynak: »tetszik látni főhadnagy ur, ezt az embert nem lehet megtanítani semmire. Sőt ha megkérdezem tőle, hogyan hívják, még azt sem fogja tudni megmondani*. A főhadnagy azt felelte, hogy »das ist unmöglich«. Én tehát kiszólítottam és rákiáltottam oláhul, hogyan hívnak, erre megdobogott a szMe, motyogott is valamit, de a nevét nem tudta megmondani. (Derültség.) Ezt csak azért hoztam fel, hogy beigazoljam Solymossy t. képviselőtársam előtt, hogy nem mese az, a mit mondottam. Megengedem talán, hogy ma máskép áll a dolog, hiszen ma a hadsereg már oly szűk keretekbe van beosztva, hogy minden Schwarmra esik talán egy okos ember. Azért az exerczirozást, fordulatokat, czéllövést tudta az is. De még egy eklatáns példát kívánok felhozni Solymossy t. képviselőtársam megczáfolására, — sajnálom, hogy nincs itt — arra, hogy a kit nem lehet megtanítani, hát azt nem lehet megtanítani. (Derültség.) Egy főhadnagy volt,