Képviselőházi napló, 1901. XII. kötet • 1903. február 17–márczius 7.

Ülésnapok - 1901-217

260 217. országos ülés 1903 ezen czélra fordítván az említett összeegket, nemcsak hogy a 78 főnyi legénység munkadija nem veszne el a közgazdaságra, hanem, az illető városok lakói halandósága leszállván, végeredményben a városi lakosság erőseb b szaporulata és igy ujabb és számos munkaerő állana a közgazdasági termelés soraiba. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Számítsuk ki ezt részletesen. Az előbb említett berendezésekkel ellátott városokban a halálozási számarány ezer lélekre esik 20—24 haláleset és az ezen berendezésekkel el nem látott, azokat nélkülöző városokban ezer lélekre 30 — 34 haláleset. Tehát a berendezések létesülése esetén 10 lélek menthető meg évenkint, ezer lélek leszámítva, a mi tehát ötven 25.000 lakosú városnál, 1,250.000 lakost véve, évenkint 12.000 lélekkel kevesebb halna meg a magyar és osztrák monarchiában, ebből pedig az arányszámot véve, Magyarországra évenkint 4500 megmentett lélek jutna.« Annyira helyesnek és reálisnak tartom Balog Kálmán mérnök urnak ezen számítását, hogy csak köszönetet mondhatok neki, hogy azt rendelkezésemre bocsátotta (Elénk helyeslés a szélsöbaloldalon.) és ez az egészen reális és szakértően megcsinált számítás indokul szolgál nem arra, hogy pénzügyi szempontból se fogadjam el ezen javaslatokat, hanem csatlakozzam azon pénzügyi aggályokhoz és pénzügyi követelményekhez, ,.a melyeket határozati javaslatában Barta Ödön t. barátom felállított. (Élénk helyeslés a szélsőbal oldalon.) T. ház! Beszédem tulajdonképeni czéljára térek át akkor, a midőn fejtegetésem tárgyává teszem azt a kérdést, hogy milyen óriási értelmi és nemzeti tőkeveszteséget jelent mi ránk nézve a hadsereg, (Igaz! Ugy van! a szelsőbaloldalon.) Hány lélek mely elvész ott örökre a magyarság számára, milyen óriási érték az, a mely, a mint Sréter Alfréd képviselő ur mai beszédében azt kifejezte, visszavonhatlanul és örökre elvész a magyarság szempontjából? Hogy ez a veszteség nemcsak anyagi, hanem különösen erkölcsi tőkét is jelent, azt beszédem folyamán bátor leszek beigazolni. (Halljuk! Halljuk!) A nemzeti erőnek nem növekedése, hanem fogyatkozása az, a min a hadsereg a keretébe jutott emberanyagot keresztül viszi. Csak egy pillantást kell vetnünk a naponta előforduló katonai brutalitásokra, a melyek annyira stílszerűen szoktak lefolyni, hogy nincsen igaza Tuba János t. képviselőtársamnak, midőn azt mondja, hogy ezek, mint a komáromi eset is, kinos feltűnést keltettek az országban. Semmiféle kínos feltűnés nincs az országban, a sajtó sem igen foglalkozik vele; még azokon a népgyűléseken sem teszik szóvá, a melyek a katonai javaslatok ellen tartatnak, mert annyira megszoktuk már az ilyesmit, hogy fel sem tűnik. Ez egyik jelensége annak a katonai szellemnek, annak a brutális szellemnek, a melynek megváltoztatása most már el nem odázható. De márczius 5-ÍÍ/Í, hétfőn. mit csinál ez a brutális szellem a legénységgel a kaszárnyán belül ? Hébe-korba fülünkbe jut egy-egy nagyobb emberkinzás híre. Halljuk, hogy a kikötés eltörlését most tették tanulmány tárgyává ; de vannak büntetésnemek, a melyek a középkorból maradtak fenn, a melyeket ugyancsak alkalmaznak. Azok előtt, a kik valaha laktak a kaszárnyában, ez a dolog nem ismeretlen. Az a magyar fiu, a ki abba az idegen kaszárnyába bele kerül, számüzötté lesz saját hazájában, és a ki látja, mit müveinek ott vele, az tudja azt, hogy a kikötés nem a legbrutálisabb büntetés. Azok a brutalitások aztán elvadítják a magyar nép érzületét, eldurvítják azt, és abból az emberből, a ki otthon tisztelte a maga elöljáróit, olyant nevelnek, a ki telve van gyűlölettel, a ki odadobja magát a politikai fanatizmus, a szocziálizmus karjai közé. A magunk hadseregének nem fogadhatjuk el azt, a melyben olyan bánásmódban részesül a legénység, a mint a kaszárnyákból kitörő egy-egy jajszóból tudomásunkra jut. Mondom, nem a kikötés büntetése a legszörnyűbb; én mondok egy másik büntetést, a mely nem ugyan szemem előtt folyt le, de a melyben részt vettek, illetőleg a melyben való részvételre az én unokatestvéreim: Huszty Gyula és Tóth Miklós is kényszerítve voltak. Huszty Gyula már elhunyt, de Tóth Miklós él ma is; becsületes parasztember NagyKállóban, földmMelő szegény ember, de becsületes ember (Éljenzés a szélsőbaloldalon.) és csak igazat fog mindig mondani. O mondta el nekem, hogy történt az eset. (Halljuk! Halljuk!) Egy katonát kapitánya a 80-as években hazugságon kapott. A hazugság csúnya dolog, akár katonaember, akár nem katona követi azt el. Meg akarta büntetni ezért a legényt kapitánya. Rendelkezésére állott a Dienst-Reglementben foglalt valamennyi büntetési tétel, de egyiket sem alkalmazta; egy ujat gondolt ki, a mely az ő spanyol inkvizitorí hajlamának és kinzási vágyának jobban megfelelt: kiköttette a legényt, de nem azért, hogy a kikötés büntetését hajtsa rajta végre, hanem u. n. Gänsemarschban, Einzelnmarschban kellett az egész századnak elvonulnia mellette és minden egyes katonának le kellett köpni, arczul kellett köpni az illetőt. (Mozgás.) Bakonyi Samu t. barátom, Debreczen város érdemes képviselője, (Élénk éljenzés a szélsőbaloldalon.) szintén bizonyságot tehet ezen állitásom valódisága mellett, mert talán emlékszik e történetre. A kapitány eljárásának következménye az lett, hogy a katonaság összeesküdött az illető század parancsnoka: Zeiterer József ellen, a kit Zeiterei-nek neveztek különben a katonák; és a sorshúzás egy Fésűs nevezetű káplárra esett, a kinek kötelességére vált a század parancsnokát a legelső alkalommal, a mikor éles töltéssel felszerelve gyakorlatra kMonulnak, a hol hozzáfér, lelőni. Fésűs káplár meg is kísérelte