Képviselőházi napló, 1901. XII. kötet • 1903. február 17–márczius 7.

Ülésnapok - 1901-217

211. országos ülés 1903 márczius 2-án, hétfőn. 267 ezt, de czélt tévesztett. Pedig a legügyesebb al­tisztje volt annak az ezrednek, kedves, közszere­tetben álló legéay. Ámde eltévesztette a czélt, mert a magyar fiu merényletre nem alkalmas, és csak a véletlen, a sors kényszeritette arra, hogy fegyvert emeljen felebbvalója ellen. Ő a kényszernek engedve ment ebbe bele, és épen e miatt izgatottság fogta el lelkét, reszketés a kezét, czélt tévesztett, nem talált. Ott voltam Fésűs káplárnak a főbelövésénél. Háromszor kellett bajtársainak rálőni, mert az első sorban kMezényelt három katonának lelkét — ugy tu­dom, hogy három-három intéz egymásután reá lövést — annyira eltöltötte a keserűség, szemü­ket pedig annyira ellepte a könny, hogy nem tudták Fésűs káplárt eltalálni. Akkor előlépett a másik három; azok sem találták el és a részle­tekre bizonyosan már nem emlékszem, de ugy hiszem, hogy a második vagy a harmadik sor­ban kMezényelt három legénynek négy lövésétől eltalálva terült el végre holtan Fésűs káplár, miután előbb a vállán kapott olyan lövést, a mely nem okozta feltétlen halálát. (Nagy moz­gás a baloldalon.) Mondom, jelen voltam ezen kMégzésnél ma­gam is, legmélyebb részvéttel a szerencsétlen áldozat iránt. Én csak részvétet vittem a magam lelkében, de a tömeg, a mely ott megjelent, nemcsak részvéttel ment oda, hanem odavitte őt a kíváncsiság is. És kérdem azt, hogy vájjon a kíváncsiság felkeltése czél-e? Vájjon micsoda czélt kíván szolgálni a katonaság azáltal, hogy egy-egy kMégzés alkalmával ilyen spektákulu­mokat nyújt a közönségnek és ezáltal a népnek erkölcseit vadítja, érzéseit durvítja? (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Összefügg ez a katonai büntető perrendtar­tásnak mielőbbi reformjával. De még egy másik kérdés is merül itt fel. Fésűs káplárt főbelőtték, mert katonai bünte­tendő cselekményt követett el. Vannak azonban büntetendő cselekmények, a melyek miatt nem­csak a halálbüntetést mondják ki, hanem egy­szersmind megfosztják az illetőt katonai méltó­ságától. A katonai becsületet ugyancsak a tiszti­kar számára foglalják le, abból a legénységnek nem jut, de a katonai méltóságból jut a le­génységnek is, és épen azért aljas kMégzési mó­dot katonán végrehajtani nem lehet. Ha tehát katona oly büntetendő cselekményt követ el, a melyért kötél általi halálra ítéltetik, akkor elő­ször ledegradálják, lebecstelenitik, lefokozzák a közönséges polgári társadalom sorába és mikor azután kilökték a maguk soraiból, akkor fel­akasztják, megint nyilvános spektákulum mel­lett. Nagy Andrásnak ilyen felakasztásánál szin­tén jelen voltam; jelen volt Tóth János t. ba­rátom is és több Debreczen vidékbeli ember. Hát, t. ház, mindezeknek a dolgoknak a megjavítása soká el nem odázható, mert ez egyaránt durvítja a katonaság és a nép lelkét. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Ha a magyar bűnvádi perrendtartás azt rendeli a halálbün­tetésre, hogy az zárt helyen hajtandó végre és hogy oda csak a meghívott és a hMatalos sze­mélyek mehetnek el, akkor a katonai kMégzé­seknél is igy kell annak lennie, mert különben ez csak a nép érzésének eldurvitására alkalmas. De maga az egész durva bánásmód, a melyre egy példát felhoztam s a melyre számtalan pél­dát tudnék még felhozni, általában a katonaság egész durva szelleme nem való egyébre, mint a nép rontására, a nép életének, a nép erkölcsei­nek elzüllesztésére, elvaditására. (Helyedés a szélsöbaloldalon.) Gondoljunk a katonai öngyil­kosságokra. Elképzelhetetlen az a lélekállapot, a melybe itt az a magyar ifjú jut, a ki bekerül ebbe az idegen légkörbe, mikor a legbrutáli­sabban szólnak hozzá idegen nyelven, mikor többé nem ember, a kiben tisztelni kellene az egyént, az embert, kiben tisztelni kellene a katonát, a ki életét jön feláldozni hazajárt, ha kell, mikor nem tekintik egyébnek, mint ember­anyagnak, a melylyel alábbvaló módon lehet elbánni, mint a kutyával. (Igaz! Ugy van! a széls'baloldalon.) Ez kergeti a katonát az ön­gyilkosság karjaiba. A magyar ember jellemében megvan min­den, de nincs meg a kétségbeesés. Ha magyar ember nyomorúságba jut, még jobb humora van, mint máskor. A kuruez-háboru hadviselései alatt elnyomorodott, elrongyosodott, elszegényedett vi­téz azt mondja bajtársának: »Ne búsulj, kenye­res, mikor semmid sincsen*. A szőlősgazda, mikor jég verte el a szőlőjét, felvette cséphada­róját és azt mondta: »nosza uram Isten, mire megyünk ketten«. Szóval, a magyar természet­ben megvan a humor, a keserű s a jóízű hu­mor, de nincs meg a kétségbeesés, mert a ma­gyar ember bizik magában, bizik saját erejé­ben, bízik Istenében. De a katonaságnál meg­tanulja a bűnök legnagyobbikát, a kétségbeesést, a mely azután öngyilkosságba kergeti. Milyen ellentétben áll ez a Dienstreglementnek azon képmutató intézkedéseMel, a melyek a Gottes­furchtról szólanak? »GottesfurchtistdieGruud­lage eines moralischen Lebenswandels und die Anlieferung zur Erfüllang einer Pflicht«. Miben kellett nyilvánulnia a »Gottesfurcht«-nak ez a művelése? Kétségtelenül nem abban, hogy a más vallású oly katonákat is, a kiknek szertartásaMal az ellenkezik, esküre, letérdepelésre kény­szeritik és mindazon szertartásoknak végre­hajtására, a melyek nem az istenszolgálatnak és nem az Isten iránt való tisztelet ter­jesztésének az eszközei, hanem a melyek csak egyszerű szolgálati szabályzati rendelkezések, üres parancsok, a nélkül, hogy azokban lélek, tartalom volna. A tartalmat kellene fejleszteni; a brutális bánásmódnak, a lélekelkeseritésnek és a lélekkinzásnak folytatása helyett oly bánás­módban kellene részesíteni a katonaságot, a mely nem tántorítaná el istenétől, a mely a hitet ébresztené, felköltené, megtartaná benne, 34*

Next

/
Thumbnails
Contents