Képviselőházi napló, 1901. XII. kötet • 1903. február 17–márczius 7.

Ülésnapok - 1901-213

156 213. országos ülés 1903 február 25-én, szerdán. és hogy e törekvés mindig elnyeléssel és megsemmisítéssel fenyeget bennünket. Ezzel szemben áll egy jóravaló, hűséges, derék, becsületes nemzet; egy olyan nemzet, t. ház, a melyben ész van, lelkesedés van, akarat van arra, hogy magának és koronájának fényét dicsőséggel sugároztassa be. És ime, mindez nem történik, és mert nem történik, nincs-e helyén épen ezen teremben, hogy odakiáltsam én is, t. ház, (Halljuk ! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) Vörösmarthy lelkes szavával, hogy »az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt!« (Élénk tetszés és taps a szélsöbaloldalon.) T. ház! Gróf Tisza István ur szombati beszédében (Halljuk! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) különösen hangsúlyozta azt, hogy a király és a nemzet megértették egymást. És igy folytatta: »Ne méltóztassék ezt a kijelentést kétségbe vonni.« T. ház! Ezt a kérdést tisztázzuk. Mert ha az 1867-diki kiegyezés idejéről van szó, akkor én is azt mondom, hogy akkor megértették egymást, mert a közeledés kezdete, szándéka őszinte volt. És a megértésben a nemzet be is tartotta igéretét; a múlt keserűségének emlékei bezárultak; az aktákat, a melyeket akkor lezártunk, a nemzet részéről soha senki sem bolygatta. Láttuk és tapasztaltuk, hogy a király iránti tisztelet, a lojalitás szétáradta palotákba és a kunyhókba egyaránt. De az a lojalitás utóbb túltengett és elfajult; ugy, hogy az a lojalitás most már nem a büszke és önérzetes magyarnak a lojalitása, hanem a gerincz nélküli nemzetnek meghajlása. (Jjgy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) De azt ne kívánja senki, t. ház, hogy a magyar nemzet kiszakítsa szMéből szomorú emlékeit és dicsőségteljes korszakának kMáló férfiait. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Elhiszem, hogy megbocsátani nagy bűnöket lehet, de felejteni nem lehet soha. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) És nekünk nem szabad elfelejtenünk azokat a szenvedéseket és küzdelmeket, a melyekben szabadságunkért, törvényeink megvédéseért nagyjaink, dicső hőseink egykoron elvérzettek. Nekünk meg kell őriznünk mindenkMel szemben azt a hálás kegyeletet, a melylyel a múlt emlékeinek tartozunk. (Ugy van! Ugy van ! a szélsöbaloldalon.) És meg kellene hogy tartsa ezt a katonaság is, osztoznia kellene a nemzet fájdalmában és keserűségében, mert ez a fájdalom és keserűség megnyilatkozása a legerősebb támasza és talpköve a magyar koronás király trónjának. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) A katonaság nem állhat szembe nemzetével, együtt kell, hogy érezzen azzal, és meg is volt erre a jó szándék. Én láttam az 1868-iki időket, mint gyermek, mikor létrehozták a honvédségről alkotott törvényt, láttam, hogy kitört a nemzetből a lelkesedésnek szava, örült, hogy az vérünkből való vér, hogy lelkünknek minden gondolkozása most megtestesül a magyar zászlóban, a magyar vezényszóban és a magyar jogoknak érvényesülésében. És jól esett szMemnek, mikor Arad város polgárai elmentek sirni a vértanuk emlékéhez és imádkozni a város védelmében elesett honvédek emlékeért. Akkor ott volt az a honvédség diszben, eljött a templomba és ott imádkozott a polgársággal együtt. Hol vannak azok az idők? A nemzet örömmel és lelkesedéssel adta honvédéi nknek kezébe a fegyvert és az a fegyver most már nem a miénk, annak a honvédségnek velünk érezni sem szabad, (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) mert hogyha a szabad eszméknek bármilyen ünnepe van, akkor még az utczára sem szabad menniök, el vannak különítve, akkor nem ismerik a nemzetnek ideáljait. Mert hiszen csak a nemzet pénzére van szükség, de nem tartják tiszteletben szenvedéseinket, kegyeletes érzéseinket. (Elénk helyeslés és taps a szélsöbaloldalon.) De tovább megyek. A katonaság már annyira ment, hogy a magyar királyt sem ünnepli velünk. (Halljuk! Halljuk !) Tessék csak megnézni Budapesten is ő Felsége születésnapját. A magyar kormány és magyar hMatalos világ elmegy Mátyás király templomába és ott imádkozik a magyar királyért, de a katonaság, mint külön állam az államban, egy másik templomba megy, a Garnison-templomba és ott imádkozik a császárért. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Vagy nézzük a vidéken, a hol két katholikus templom van, ez egyikben a magyar királyért imádkoznak, a katonaság pedig bizonyosan a másik templomba megy és ott teljesiti ebbeli kötelességét. Bocsánatot kérek, ez egyáltalában nem járja. Hiszen annyira idegenek a királyságnak az eszméi és törekvései a katonaság előtt, hogy Szent István napján a közös hadsereg sohasem ünnepel, mert az egy magyar királynak emlékére van, magyar királyt pedig ők nem ünnepelnek. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Azután menjünk csak a templomon kMül, és nézzük meg, mikor bankettek vannak, mikor összejön a katonaság, külön behívják a tartalékos tiszteket, lehet-e ott hallani egyetlen egy éljent is? Meg van tiltva ennek a szónak a kiejtése, és míg a magyar ember a fehér asztalnál, áldomásoknál lelkesedve hangoztatja, hogy a legelső magyar ember a király, addig azok ott a másik helyen, a kik összejönnek, a közös hadseregnek tagjai, kárörvendve konstatálják velünk szemben, hogy a legelső magyar ember német, (ügy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Király és nemzet megértette egymást? Nézzük csak a mai időket. Ha azon értelemben vesszük, hogy az ur és a szolga megérti egymást, akkor e tekintetben semmi panasz nem lehet. (Halljuk! Halljuk!) mert tény az, hogy a mit urunk kMan, óhajt és