Képviselőházi napló, 1901. XI. kötet • 1903. január 24–február 16.

Ülésnapok - 1901-204

352 204. országos ülés 1903 február 12-én, csütörtökön. az ország helyzetét megitélni. Megengedem, hogy ha azon nézi, mindent rózsaszínben fog látni, mert talán abba a szemüvegbe Calderoni mindig rózsaszínű üveget tesz, talán felsőbb parancsra. Azután ne a vérmezői fényes parádékból, ne a milliókba kerülő királyi gyakorlatok szemkápráztató szinpadi hatásából tessék magának véleményt alkotni, hanem méltóztassék leszállni a nép közé és közvetlen közelből látva, az életből meritni adatait. (Igaz! TJgy van! a haloldalon.) És én akkor meg vagyok róla győződve, hogy a t. miniszter ur igazat fog adni annak a szálló igének: szegény ember dolgát boldog Isten tudja. Csakhogy a boldog istenek nem önök, nem a király tanácsosai, nem a t. miniszter urak, mert azok édeskeveset törődnek vele, vagy nem tudják, vagy legalább is nem akarják tudni. Vannak, a kik állítják és meg is irták, mert nemcsak hallottam, hanem olvastam is, még pedig egyik kitűnő közjogi irónk, Grünvald Béla munkájában, mintha a magyar nemzet már 1715-ben lemondott volna örökre az önálló magyar hadsereg eszméjéről, illetőleg követelésérői. Én azonban a t. ház és t. miniszter ur engedelmével leszek bátor, a mennyire tőlem telik, ennek az ellenkezőjét bebizonyítani. (Halljuk! Halijaid) Az 1715: VIII. t.-cz. ugyanis ezt mondja (olvassa): »Miután minden nemes, vagy e név alatt érthető, az ország védelmére felkelni, katonáskodni, zászlóaljat kiállítani tartozik, miután azonban az ország egyedül a nemesi felkelés által meg nem védhető, ennélfogva rendes idegen és honfiakbóli hadsereg felállítása szükségeltetik, mely adó nélkül fel nem állitható. Ezen adót az országgyűlés határozza meg.« Tehát, t. miniszter ur, ez a rendi országgyűlés legelső sorban is fentartja a tisztán nemzeti haderőt, fentartja a nemesi felkelést, fentartja a banderiális rendszert és csak ennek elégtelensége folytán ád egy bizonyos összeget — gondolom 2,400.000 forintot — a fejedelem rendelkezésére, hogy ebből egy rendes haderőt tartson. De ugyanakkor mindjárt a legfőbb követelést, a legfőbb kívánalmát annak a hadseregnek, t. i. az adómegszavazás jogát magának az országgyűlésnek, tehát a nemzetnek tartja fenn. Különben, hogy ez a hires, u. n. császári hadsereg, abban az időben is milyen gyönyörűségesen viselkedett, mutatja az ugyanazon évben hozott 43. t.-cz., a melyben a rendek érdekesen panaszkodnak, hogy a katonaság a polgári és hatósági ügyekbe is beavatkozik és a nemesek és polgárok személyét gyalázza, veri, elzáratja. Ebből látszik, hogy az a császári hadsereg akkor se viseltetett valami barátságosan a czMil bagázs iránt. Épen olyan ez, mintha csak a mostani viszonyokat festené az akkori törvényczikk. De még érdekesebb, mikor azt mondja, hogy különböző fizetéseket, vámokat csikar ki a lakosoktól; az urak és városok kárára korcsmát, mészárszéket állit fel. Tehát ebben az időben a generális urak, korcsmáros és mészáros urak is voltak. Bizonyosan nagyon jól jövedelmező állás lehetett ez abban az időben és nem valami sok hősiességet igényelt. Ezt igazolja az 1723 : XXI. t.-cz. is, a mely azt mondja, hogy a király a tábornokok által bitorlott korcsmákat, mészárszékeket és malmokat vétesse el. Tehát a korcsmárosság, a mészárosság mellett még molnár urak is voltak. Valószinüleg annak emlékére kapták a generális urak a molnárkabátot, hogy őseik különben nagyon tisztességes, de nem valami nagy hősiességet igénylő mesterséget űztek. (Derültség a szélsőbaloldalon.) Hanem az már bizonyos, t. miniszter ur, hogy nem lehet csodálni, hogy Ausztria ezekkel a korcsmáros, mészáros és molnár generális urakkal bizony nem sok dicsőséges hadjárattal dicsekedhetik és ezért válhatott azután szállóigévé az, hogy: Bella gerunt alii, tu felix Austria nube. De hogy a rendi országgyűlések, t. miniszter ur, folyton éber figyelemmel kisérték a hadügyet, az kitűnik következő törvényeinkből is. Az 1764 : V. t.-cz. követeli, hogy a katonaság öltözék-szükséglete Magyarországon is készíttessék és a magyaroktól is vétessék, ha az osztrákokkal egyenlő áron adják. Ez a törvényczikk két szempontból is érdekes: először érdekes azért, mert ebből látszik, hogy az osztrák ipar és az osztrák kapzsiság már ezelőtt 230 esztendővel is olyannyira tűrhetetlen volt, hogy a rendeknek már akkor is panaszkodmok kellett és ezt törvénybe kellett iktatniok. Érdekes az a panaszos kérő hang is, a mely ebből a törvényből kirí, mintha csak az ember a mostani delegácziókat hallaná. A delegácziókban is évről-évre felmerül a sóhaj, felmerül az óhajtás, felmerül az alázatos kívánság, a hadügyminiszter ur ezek teljesítését minden évben meg is igéri és éjien a hadügyminiszter ur az, a ki azt évről-évre meg nem tartja, vagy legalább is nem a quóta arányában. Az 1791: XIX. törvényczikk az ujoncz-megajánlást és a hadsereg fentartására szükséges adó megtagadását ismételve az országgyűlésnek tartja fenn. Érdekes az 1792: VI. törvényczikk, mely 5000 ujonczot ajánl meg és a melyben a háború költségeinek fedezésére a magyar nemesség először adóztatja meg magát, a midőn 4 millió forintot és ezer lovat bocsát a fejedelem rendelkezésére, de érdekes, hogy ugyanekkor a IX. törvényczikkben, hogy a haderőnek magyar jellege megtartassák, kiköti, hogy a magyar rendes és a határőri ezredeknél magyar tisztek alkalmaztassanak. Ilyen világos törvények mellett miként lehetséges azt állítani, hogy a magyar nemzet örökre lemondott volna az önálló magyar hadsereg eszméjéről? Hisz ennek az ellenkezőjét bizonyítja az 1902:11. törvényczikk is, mely a magyar ezredek kiegészítéséről szólván, azt