Képviselőházi napló, 1901. XI. kötet • 1903. január 24–február 16.

Ülésnapok - 1901-196

164 196. országos ülés 1903 február 3-án, kedden. különösen a közszabadság, a politikai tisztesség és a közélet egyéb ágaiban történtek is örvendetes változások; de én, a ki egyik legszerényebb tagja vagyok ennek a báznak, azt biszem, általános volt az a nézet, bogy lesz egy pont és egy terrénum, a mikor és a hol meg fog bukni minden igyekezet, minden eró'feszités, a mely más, mint nemzeti irányban igyekszik tovább vinni ennek az országnak ügyeit, és ez a hadszervezet, a hadügy. És, t. képviselőház, ha ezen javaslatból is törvény lesz, talán egyenlő nagynak fogom tartani nemzeti szempontból és a nemzet közérzülete szempontjából azt a kárt, a midőn a nemzet meg fog arról győződni, bogy még legjobbjai sem tudtak semmi erőfeszítéssel ezen a téren a nemzet számára valamit megmenteni; ők lesznek egy tapasztalattal gazdagabbak, s a nemzet lesz egy nagy reménységgel szegényebb. (Ugy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) A mi, t. ház, a függetlenségi párt akczióját illeti, utón-utonfélen találkozunk azzal a szemrehányással, hogy a lefolyt 35 év megtaníthatott volna bennünket arra, hogy ne űzzünk tovább meddő politikát, hanem lépjünk az aktMitás terére és több eredményt fogunk elérni. A t. honvédelmi miniszter ur hajtogatja a fejét; igy hát ő is ebben a nézetben van. El is hiszem. Én azonban a mostani javaslat szempontjából és a mostani javaslatból vont konzekvencziák alapján — még ha lettem volna is az ellenkező véleményen — határozottan a mellett maradok, hogy a függetlenségi pártnak igenis ezt a politikát kell tovább folytatnia, (ügy van! ügy van! a szélsobaloldalon.) csak bogy fokozottabban, erélyesebben,^ intenzMebben. (Helyeslés a szäsöbaloldalon.) Én, t. ház, a történelemből azt látom, hogy Magyarország jogainak megóvására a legalkalmasabb eszköz volt az a gravaminális politika, melyet a mi elődeink évszázadokon át űztek, a melyet üzniök kellett, mert folytonos sérelmekkel, az alkotmánynak, a nemzet érdekeinek folytonos támadásával kellett megküzcleniök., (ügy van! ügy van! a szélsobaloldalon.) És kérdem, bogy ha olyan illusztris pártnak, a szellemi erők akkora tárházának, a hazafiság oly magasfoku megtestesülésének, mint a nemzeti párt volt, midőn bement oda, nem sikerült négy éven keresztül ezen a téren a legkisebb engedményt kMívni: akkor mire való volna a mi törekvésünk és a mi aktM politikánk? (ügy van! ügy van! a szélsobaloldalon.) És, t. képviselőház, valahányszor itt a házban foglalkoztak oly általános érdekű, a nemzetet érdeklő nagy kérdésekkel, a melyek nem ütköztek a mi közjogi alapunkba, a mi kardinális politikai tantételeinkbe: vájjon nem járultunk-e mindig hozzá ezen alkotásokhoz, nem segédkeztünk-e mindig? Nem is tekintve arra, hogy egymásután sajátitották ki azokat az eszméket és ideákat, a melyekért mi küzdöttünk, de a melyeket önök előrántottak akkor, a mikor szükségük volt ezekre állásuk megerősítése végett. (Ugy van! ügy van! a szélsobaloldalon.) A t. honvédelmi miniszter ur a mi kívánalmainkkal szemben, midőn a magyar hadsereg kérdését vetjük fel, rendszerint azzal szokott válaszolni, hogy a 67-iki törvény megállapítja a pragmatika szankczióból keletkezett kölcsönös védelemnek ezt a módját, hogy az egységes hadsereg a védelem szempontjából sokkal megbízhatóbb és ez annak a legtökéletesebb módja, tehát azon változtatni nem kell, azon változtatni nem lehet. Hát elég volna erre azt mondanom, t. képviselőház, hogy, mMel a tapasztalat és a gyakorlat a legjobb mester, talán hMatkoznék a t, honvédelmi miniszter ur arra is, vájjon hol volt ez kipróbálva ? (Ugy van! Ugy van! a szäsöbaloldalon.) Mert én ugy tudom, hogy 1867 óta volt a monarchiának egy kérdése Dalmácziában, a hol a győzelmet Eodics tábornok pénzen alkudta ki a felkelőktől; volt később a boszniai okkupáczió, egy kisterjedelmű dolog, a mibe mi százezrekkel mentünk bele. Azt hiszem, t. képviselőház, még ezek egyáltalában nem igazolják azt, hogy a védelemnek ez a módja a legmegfelelőbb. (Ugy van! Ugy van! a szélsobaloldalon.) De, t. ház, egy kérdéssel jöjjünk tisztába. (Halljuk! Halljuk! a szélsobaloldalon.) Én azt hiszem, a t. honvédelmi miniszter ur eszmemenete az, hogy már 1867-ben, midőn a kiegyezés ezt a formát állapította meg, az volt az elhatározó ugy a koronára, mint azokra a férfiakra, a kik a kiegyezést csinálták, hogy ez a védelemnek legjobb módja, tehát a közös érdekben, a közös védelem szempontjából a nemzetnek le kell mondania alkotmányának ezen kardinális tételéről: az önálló, magyar hadseregről. Én a hadtörténet és az adatok tárgyilagos megbirálása utján más meggyőződésre jutottam. (Halljuk! Halljuk!) Keltezem ennek eredetét már 1859-ben, a midőn, tudjuk, — bizonyára a honvédelmi miniszter ur sokkal jobban, mint én — bogy Ausztria nagyhatalmi állásának az első lökés adatott; és hadászatilag konczedálom azt is, hogy 1859-ben a hadjárat még nem volt elveszve akkor, mikor a béke megköttetett, mert Ausztria meg lett ugyan verve, de nem lett meggyőzve. Tujduk azt is, hogy a Felséget az indította a gyors békekötésre, mert egyrészt hátul volt Magyarország, a mely nem volt már annak a monarchiának az a biztos talaja, de talán indította az is, hogy a mint a hadtörténet igazolja, 1859-ben az egységes hadseregnek tagjai úgyszólván akkor inkább zsoldosok, mint néphadsereg — nem állották meg helyüket ugy, a mint kellett volna. A miniszter ur a fejét rázza. B. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Ott voltam, magam láttam! Kapotsfy Jenő: Méltóztassék megnézni, a Kriegs-ArchMumban meg fogja találni épen