Képviselőházi napló, 1901. X. kötet • 1902. deczember 13–1903. január 21.

Ülésnapok - 1901-172

76 172. országos ülés 1902 deczember 16-án, kedden megjegyeztetvén, hogy ezen Besztercze város Erdélyben van. Ilyen tévedéseknek, de azt hiszem, szándékos tévedéseknek is, igen sokszor jövünk Romániában nyomára, térképeken, felhívásokban, újságokban és félhMatalos nyilatkozatokban is, és azt hiszem, hogy jó volna, ha külügyi képviseletünk nekifeküdnék és azon lenne, hogy ezen tévedések elkerültessenek és kiküszöböltessenek. (Felkiáltások a szélsobaloldalon: Bégen Icellett volna!) Kubik Béla: Hát van nekünk külügyi képviseletünk ?! (Mozgás jobb felől.) Széll Kálmán miniszterelnök: Van ott jó! Hegedüs Loránt : . . . Mondom, ebben a moldovai katholiczizmus történetében az van mondva, hogy a szentszék, valahányszor ezen ötven, száz évenkint felújuló felkiáltások történtek, mindig akart oda magyar papokat küldeni; mindig azon elvből indult ki, hogy magyar papokkal kell kielégíteni azon ott lakó véreinknek lelki szükségleteit, és hogy mégsem tette, abban kizárólag diplomácziánk akadályozta meg. (Ugy van! a szélsobaloldalon. Mozgás jobb felöl.) Világosan ki van deritve, hogy az akkori osztrák diplomácziai ügyvMők voltak azok, kik nem engedték, hogy ezen papok odamenjenek, és ennek a következménye az, hogy ott a magyarság és a katholiczizmus egyszerre fogyott meg. Széll Kálmán miniszterelnök: De most már nem igy van! (Mozgás a. szélsobaloldalon.) Hegedüs Loránt: Jelenleg nem igy van, miután van diplomácziánk, a mely a mienk is, s miután van ilyen, ennélfogva ennek kötelessége, hogy, ha már a román állampolgárokká lett magyarokat magyarokká nem teheti, legalább azon magyarokra nézve, a kik jelenleg még magyar állampolgárok, megtegyen minden lehetőt, hogy a magyarság kötelékében megmaradjanak. Széll Kálmán miniszterelnök: Tesz is! Hegedüs Loránt: Hogy mit lehet ezen a téren tenni, arról, ha a t. ház megengedi, beszédem befejező része fog szólani, a melyhez most már minden nagyobb baj nélkül elérkeztem. A dolog ugy áll, t. ház, hogy, mint javaslatában a t. miniszterelnök^ ur igen szépen kontemplálja és mint Barta Ödön t. kéjMiselőtársam is jelezte, hogy nekünk a magyar állampolgárok védelmét rendszerré kell szervezni, egyrészt egyházi téren, másrészt a konzulátusi téren. És ne méltóztassanak talán feltűnési viszketegnek tulajdonítani, ha tisztán szerzett tapasztalataim alapján elmondom, hogy magyar államiságunknak micsoda hiányait tapasztaltam a konzulátusi szervezetben. Mert már azt még se méltóztassanak tőlem várni, hogy midőn hat évig kutattam ezt, utaztam be a világot, a Fekete-tengertől a Csendes-Oczeánig, hogy ez ügyeket tanulmányozzam: onnan visszatérve azt mondjam, hogy minden rendben van, (Halljuk ! Halljuk!) Hogy erre áttérhessek, közbevetőleg elmondom, hogy az egyházi téren való cselekvéseinknél egy példa van előttünk, Németország példája épen Romániában. Mert ha mi mindig óvakodunk, hogy az ottani magyar állampolgároknak magyar egyházat adjunk, — ismétlem a magyar állampolgároknak, mert a csángókról már nem beszélhetek, — akkor nézzük meg, mit csinál Németország Romániában ? Ezt kutatva, nagyon különös dologra jutottam reá. Megtekintettem a romániai német egyházak kiadott jelentését és meggyőződtem arról, hogy mi minden történt Németországnak anyagi és szellemi segítségével Romániában. Azt találtam, hogy mig mi elvesztettünk ott kolostorokat, mig 1862-ben lemondtunk az egész Kapisztrán-szerzetről, mely oda volt kitelepítve, mig mi ma már oda jutottunk, hogy a régi hét pap közül csak egy van. addig Németország mást csinált! Magyar állampolgár 100.000 van Romániában, talán több is, mig németországi német 15.000. És Németország ezen 15.000 német számára rendszeresített egyházközségeket, még pedig mind a 19-dik században, tehát ujabb időben, egyet kMéve, a bukarestit, és 14 német papot tart, a mi elég nevezetes dolog. De még nevezetesebb az, hogy mig mi nem tudjuk azt kMinni, hogy a magyar állampolgárok magyar istentiszteletben részesüljenek, addig az ottani németek Németország segítségével azt is kMitték, hogy a magyar állampolgárok német nyelven részesülnek az istentiszteletben. Mert nevezetes, hogy e jelentés naMul elmondja, hogy a kiket ott Romániában német pénzen oktatnak a német egyházban, nem német honpolgárok, hanem, mint olvashatjuk, »ez evangélikusok nagy részét azon nagy számú munkás, szolgalegények és szolgálók adják, a kik Magyarország minden részéből, különösen Erdélyből és Bánátból Romániába és Szerbiába mennek, rendszerint azonban néhány év múlva ismét visszatérnek«. Ezek azok, a kik Németországnak segítségével nem akarom mondani, hogy preparáltatnak, azonban német nevelésben részesülnek. A mi egyik egyházunk a Barácziában fentart pl. egy leánynevelő intézetet a magyar állam segélyével. De azt segélyezi Németország is, s ott németül tanítanak. Legnagyobbrészt magyar nó'növendékek járnak oda; előadják a magyar nyelvet is, azonban a hMatalos oktatás nyelve a német, sőt gyónni magyarul nem is szabad. Hogy miért adunk mi ennek az intézetnek fentartásához pénzt, hogy magyar nőnövendékeink németül megtanuljanak, azt nem értem; de hogy ezt a helyzetet érzi az ottani magyarság, annak bizonyságára két felszólítást kaptam. Az egyikben azért panaszkodnak, hogy midőn a romániai angol-kisasszonyok jubileuma volt, ott mindenféle ország zászlóit hordozták, csak a magyar zászló maradt el. A másik azt panaszolja, hogy mikor most józan feléledés következtében az ottani — ismétlem — magyar