Képviselőházi napló, 1901. X. kötet • 1902. deczember 13–1903. január 21.

Ülésnapok - 1901-176

164 176. országos ülés 1902 deczember 20-án, szombaton. gazdasági és pénzügyi intézkedéseket, a melyek abban a Bánffy-Badeni féle egyezségben voltak, a recziproczitás alapján szintén életbeléptette. Mi tehát ma az 1899 : XXX. t.-cz. alapján állunk, (Helyeslés a jobboldalon.) a mely az uj vámszövetség megkötését igenis elrendelte. Kossuth Ferencz: Én is így értettem, csak röviden fejeztem ki magamat. Széll Kálmán miniszterelnök: Akkor egyetértünk ! ISÍem állunk lefegyverezve és készületlenül, mert mindaz, a mit a kiegyezésnek végrevalahára leendő elkészítése és a gazdasági helyzet tisztázása czéljából tenni lehet és az adott viszonyok megengedtek, megtörtént. Hogy az időben megszorultunk, — már egyszer hosszasabban nyilatkoztam erről — ez igaz és hogy sürgősebb ma a kiegyezés létesítése, vagy a kölcsönös álláspontoknak teljes tisztázása, mint volt ezelőtt, ez is bizonyos. Mert habár ezek a szerződések, azt gondolom, általánosságban és az egész vonalon felmondatni január elsején nem fognak, kétségtelenül részben esetleg felmondatnak, részben pedig felmondhatok. Kifejtettem akkor is a t. ház előtt, hogy ha 1903. január után nem sok idő múlva felmondatnának is a szerződések, az még nem jelenti azt, hogy azon szerződések tárgyalását rögtön meg kell kezdeni ; csak azt jelenti, hogy a tárgyalásra való készségünket jelentjük ki és mihelyt a tárgyalásnak törvényes előfeltételei megvannak, — a melyeknek előkészítését én is kétszeresen sürgősnek tartom, — akkor meg fog a tárgyalás indulni. Ez tehát röviden a válaszom, a mit csak azzal végzek, hogy t. barátom az egyik vallásfelekezet imádságából vett szép idézettel vezette be szavait, mondván, hogy ő megadja magát azon kontroverziát illetőleg, a mely közte és én közöttem fennáll az 1899 : XXX, törvényczikk értelmezését illetőleg. Kossuth Ferencz: Én nem adom meg magam! Széll Kálmán miniszterelnök : Hát t. barátom nem adja meg magát, hanem belenyugszik kénytelen-kelletlen,mert,úgymond: övé, a miniszterelnöké a hatalom. Én erre azt mondom, hogy övé az igazság, a mit ebben a házban, gondolom, már alaposan kifejtettem, és azért, azt hiszem, hogy ebben a kérdésben teljesen törvényesen járok el. (Elénk helyeslés a jobboldalon.) Holló Lajos: T. képviselőház! A hírlapokból arról értesülünk, hogy az alkotmányos szervek egyike, t. i. a közös hadügyminiszter állásától megválik és utódja is már ki van nevezve. A félhMatalos hírlapi közlések hozzáteszik, hogy ez a kinevezés politikai körökben ^Magyarországban is nagy megnyugvást kelt. Én azt hiszem, hogy ez a megnyugvás semmiképen sem konstatálható, mert a magyar politikai körök, sajnos, teljes fásultsággal viseltetnek az ilyen változás iránt azon oknál fogva, mert teljesen leszoktattak bennünket arról, hogy ebben az irányban magyar befolyás, magyar szempont érvényesülhessen. De ha mindezen fásultság az általános politikai körökben talán jogosult is, magának a törvényhozásnak lehetetlenség, hogy közömbösen nézzen egy ilyen, az alkotmányos életre befolyással bíró változást, és nem a személyek szempontjából, hanem az elvek szempontjából okvetlenül szükséges, hogy ezt némi bírálat tárgyává tegyük. Az állami életnek, t. képviselőház, egyik legfontosabb ágát képezi a véderő, mert nemcsak az ország biztonsága és léte van ehhez hoszáfüzve, hanem egyúttal az a töméntelen áldozat, a mely a nemzet részéről részint emberi szolgálatokban, részint anyagi szolgálatokban kell, hogy nyújtassák. Ha mi alkotmányos életet élünk, akkor lehetetlenség, hogy az állami életnek ezen nagy ága alkotmányos életünkből egyszerűen kikapcsoltassék és felettünk álló hatalomnak intézkedése által láttassák el. k.i 1848-iki törvényhozás ugy képzelte és ugy alkotta meg a véderőt, hogy a mi független és felelős minisztériumunknak van egy katonai szerve, a mely a honvédelemnek ügyét általában intézi, és adminisztrálja az egész haderőt. 1867-ben azonban ugy tartották helyesnek, hogy ne legyen Ausztriában és Magyarországban is külön-külön ilyen adminisztratív erő és miniszteri közeg, hanem egy közös orgánum legyen, mely ezeket a közös érdekeket és közös ügyeket elintézi. Mikor az 1867: XII. t.-cz.-ben világosan benne van, hogy mi Ausztriával csak alkotmányos formában, az alkotmányos intézményeknek és parlamenti elveknek teljes uralmával érintkezünk, az nem képzelhető másként, mint hogy az osztrák közös orgánum csak czélszerüségből közös, de a magyar minisztériumnak és az osztrák minisztériumnak egyaránt szakközege, tehát kell, hogy a magyar kormányelnöknek és az osztrák kormányelnöknek hozzájárulásával, esetleg közös előterjesztése alapján történjék annak kinevezése. Mi azonban azt látjuk — én nem akarok kulissza-titkokat keresni — hogy a magyar kormánynak befolyása ebbe a kinevezésbe egyszerűen mellőztetik, és ki lesz nevezve egy ilyen közös hadügyminiszter a császári háznak akarata folytán, vagy talán még inkább a közös külügyminiszternek befolyása alapján. E szerint oda devalválódott az az 1867-ben ekként alkotott közös szerv, hogy az ki lett kapcsolva a magyar alkotmányos életből és végrehajtási szervezetünkből, és fölöttünk álló és kívülünk létező közös miniszteri szerv létesült, a mely a mi minisztériumunkkal nemcsak parallel, nemcsak azzal együttműködő szervnek, hanem sok tekintetben a felett álló szervezetnek tekinti magát, a mely a mi kormányunknak és kormányelnökünknek befolyását akár a lemondásban, akár a kinevezésben egyáltalában kizárja a maga

r köréből. Én tehát első sorban sérelmet találok mi