Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.

Ülésnapok - 1901-168

168. országos ülés 1902 deczember 11-én, csütörtökön. 415 juthat az igazságához. Az igen t. miniszterelnök ur kérkedett tegnap, de jogosan — és én is meghajtom az előtt .— hogy minő a javulás belügyi, közigazgatási téren ; elismerem és ki is kell fejeznem, mint igazságos embernek, hogy alatta annyit javult, mint a mennyit a többi alatt romlott. Konstatálhatom azt is, hogy mindazon visszaéléseken, a melyek tudomására jutottak, legjobb belátása szerint igyekezett segiteni, sőt a választások idején is megtett mindent, a mit csak tehetett, és ha r hozzá fordultak, mindig segitett a bajokon. És, uraim, még sincsen eredmény! De ez nagyon természetes: van egy madár, a mely életét fogságban, kalitkában tölti; a gazdája kinyitja egy jó pillanatban a kalitkája ajtaját és kiereszti, de az a bolond madár visszajön ismét abba a rabszolgaságba, a kalitkába! Ez a nemzet annyira hozzászokott már a választási visszaélésekhez, hogy másképen el se tudott képzelni magának választást, mint ugy, hogy a községi jegyzőtől kezdve végig az egész hMatalos apparátus ott erőszakoskodott rajta katonával, szuronynyal; nem képzelhetett el választást másképen, mint ugy, hogy ha öt pengő forintoktól tiz forintig, ötven forintig, szóval addig, a mennyi az ára, vásárolják a szavazatát, a pálinkát pedig patakszámra folyatják ; el se tudja képzelni, hogy lehessen az, hogy most már mindezt ingyen is meg lehetne tenni; hogy ezt a nyomorult hasát ingyen is lehetne szeretni, a mikor az urak 35 éven keresztül megmutatták neki, és rászoktatták, hogy »a hazát máskép ne szeresd, csak ugy, ha a szolgabiró előbb megmutatja neked, hogy kit szeress, és akkor is csak azért szeress bennünket, a kiket józanul nem szeretnél, mert berugatlak, hogy azt se tudd: a világon vagy-e vagy nem«. Hiszen a mikor jókedvében van az ember, akkor azt mondja, hogy »mig a kerék ki nem esik, hadd menjen!« Méltóztassék elhinni, t. ház, (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) hogy azok a községi körjegyzők sok helyen, legalább a mi vidékünkön, annyira zsarnokoskodnak azon a népen, kMált az oroszságon, hogy a szolgabirák ahhoz képest semmik, de talán még a miniszterelnök ur is semmi hozzájuk képest; ők nagyobb uraknak képzelik magukat. Hát azt ugyan miből magyarázzák meg nekem, t. ház, hogy mig most azt hangoztatják, hogy Magyarországnak mindenféle bevételei 550 millió forintra rúgnak, addig 1867-ben — hiszen az igen t. miniszterelnök ur, a ki ezen időpont után nem sokkal pénzügyminiszter is volt, ezt nagyon jól tudhatja, és tudja is — csak 130 millió forint volt az országnak összes bevétele? Ugyan méltóztassék megmondani nekem, t. miniszterelnök ur,— hiszen jó emlékezőtehetsége van — hogy 1867-ben az ország, a közbirtokosság, a nemesi osztály gazdagabb volt-e, mint ma, vagy a miniszterelnök ur volt-e gazdagabb, mint ma? (Derültség a szélsobaloldalon.) Széll Kálmán miniszterelnök: En nem voltam gazdag, nem is vagyok. (Derültség.) Uray Imre: Méltóztassék elhinni, t. ház, hogy ez az ut a 130 milliótól az 550 millióig juttatta ezt az országot féloldalról abba a nyomorúságba, a melyben vagyunk. Mert azt képtelenségnek tartom, hogy eladja a nép az utolsó betevő falatját, mint pl. az idén minálunk; hogy eladja a hizó disznaját, csakhogy az adóját lefizethesse, ha nem volna a képzelhető legsanyarubb helyzetben. Igaz, hogy a t. pénzügyminiszter ur azután utólagosan, a midőn már a zápfogát is kihúzták annak a szegény embernek, a szemfogát is kihúzták, ugy hogy alig lóg egykét foga még, és azzal sincs mit ennie: akkor azután ideiglenesen felfüggesztette a végrehajtást, (Elénk derültség a szélsobaloldalon.) de akkor már arra a megmaradt egy-két fogára sem volt szüksége, mert hiszen nincs vele mit ennie. A közigazgatás terén mit látunk, t. ház? Azelőtt az ambuláns szolgabirák rendszere dívott; ezek kijöttek a községekbe, és elintéztek egy délután húsz ügyet is; most pedig megtörténik az, hogy harmincz embert is berendelnek egy községből és a mikor már két nap is eltelik a kihallgatásokkal: azt mondja az a szolgabíró hogy nem ő hozzá tartozik ez az ügy. És mindezt a legnagyobb munka idejében! Szüllő Géza: Ezzel csinálnak visszaéléseket líyitrában! Uray Imre: Beszélhetnek nekem közigazgatásról, a mennyit akarnak. A közigazgatást Tisza Kálmán kezdte elrontani mesterségesen, nem hogy fejlesztette volna ezt a specziális magyar intézményt. Mert uraim, igaz, hogy Darwin azt mondta, hogy az ember a majomtól származik, de meg vagyok róla győződve, hogy a mi ősünk valami orangutáng lehetett, mert a mi utánzási tehetségünket senki sem múlja felül. Azt a közigazgatást, a mi nekünk volt, példányképül vehette volna a világnak bármely nemzete; és mégis mesterségesen lefűrészelték a kezét, a lábát, és most ott áll előttünk ugy, hogy sem önök, sem a nép nincsen vele megelégedve. És ezt mesterségesen csinálták, csak azért, hogy rámutathassanak, hogy ez már nem kell a világon senkinek, tehát dobjuk el, hanem itt van a német rendszer, vagy az osztrák rendszer; mert ebből, a kettőből táplálkozunk, vagy Németországból, vagy Ausztriából, még Anglia sem kell. És akkor elfog jönni a czentralizáczió. Pedig méltóztassanak elhinni, hogy magyar szempontból az Isten minket semmitől se őrizzen meg jobban, mint attól, hogy a gyeplőszára az egész ország közigazgatásának itt a belügyminiszternél legyen; mert ha beüt ide egy német belügyminiszter — a mi megeshetik, a milyen felhők járnak most mifelénk — ha egyszer egy Thun-féle uri ember jön ide le belügyminiszternek, akkor ezzel a gyeplőszárral egész Magyarországot kezébe kapja. Tehát magyar szempontból sem szabad a