Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.

Ülésnapok - 1901-161

258 161. országos ülés 1902 rálynak. És mégis görcsösen ragaszkodik a t. többség ahhoz a politikához, a melynek eredményét lesz szerencsém beszédem folyamán egy kissé bővebben is kifejtem. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) de a mit elég szomorúan tapasztalunk mi is ugy a társadalmi, mint a politikai, a köz- és magántéren. Szeretik egységesként feltüntetni ezt az Ausztria-Magyarországot a külföld előtt, és a hagyományos szellem épen ebből az okból nem enged semmiféle ujitást és változtatást ez állapoton, melyet dualizmusnak nevezünk, de a mely tulajdonkép nem dualizmus, hanem a legperfidebb monopólium. (Igaz! Ugy tan! a szélsőbaloläalon.) A, mint láttuk, nálunk a király esküt tesz arra is, hogy szokásainkat tiszteletben tartja, tehát rendeletek által Magyarország kormányoztatni nem fog, ez iránt teljes biztonságban lehetünk. Látjuk azonban Ausztriában, hogy a 14. §-szal és nem alkotmánynyal kormányoznak. Vájjon ha két ember összeáll, egy közös czéget folytatandó, és az egyik czégtag a vagyonát elkorhelykedi, sem pénzt nem ad az üzlet viteléhez, sem nem dolgozik: nincs-e kereseti joga a másik tag ellen a békésebb és tisztesebb tagnak, hogy a közös üzletet felbontsák? Mert hiszen öngyilkosság volna arra a czégre nézve, hogy olyan embert, a kinek sem munkakedve, sem munkaideje, sem pénze nincs, a czég eltartson. A magyar kormánynak tehát tulajdonkép szóba sem kellene, ele nem is lehetne állni Ausztriával, mert ez nincs abban a helyzetben, hogy szerződést köthessen; gyámság alatt van; gyámság alatt levő egyénekkel pedig terhes szerződéseket nem lehet kötni. Ajándékozni ajándékozhat neki a miniszter ur, de terhes szerződéseket kötni nem lehet, ezt bővebben magyarázni felesleges. (Igaz! Ugg van! a szélsobaloldalon.) Az 1867: XII. t.-cz. 8. §-a a külügyekre nézve azt mondja, hogy mindkét fél minisztériumával, és csak ezek beleegyezésével, intézendők a külügyek. Nekem erre az indemnity-vitánál ki sem kellene terjeszkednem, mert Kátkay, igen t. képviselőtársam felkiáltott már erről a helyről, hogy hát vannak még külügyek? Ugy tett, mint az egyszeri vén asszony, a ki fiatal korában kalandokon ment keresztül és öreg korában azt kérdezte, hogy vannak-e még kalandok, csókolódzanak-e még az emberek, mert az én időmben ezt is tették. A t. miniszterelnök urnak joga és kötelessége a külügyekbe beavatkozni, de csak egyetlen egyszer hallottunk a miniszterelnök ur szájából a külügyekről valamit. Még abban sem képes felvilágosítást adni, a mi pedig lényeges, zsebünkhöz szóló kérdés. (Igás! Ugy van! a szélsőbaloläalon.) Hogy az 1867. deczember 21-iki törvény Ausztriában, a mely egyenlő a mi 1867: XII. t.-czikkünkkel, a magyar minisztérium beavatkozási jogát a külügyekbe nem ismeri el, azt értem, mert semmi köze sincs neki ahhoz, hogy deczember 2-án, kedden. Magyarország hogyan intézi saját külügyeit. Ellenben, ha nálunk viszonosságról és paritásról és két egyenlő államról beszél a t. miniszterelnök ur, akkor gondoskodtak volna még, ha az egységes monarchia szelleme lett volna Deák Ferencz akarata is arról, hogy az alaptörvények egyformák legyenek. Az 1867. deczember 21-iki osztrák törvény azt mondja: a külügyeket a külügyminiszter intézi el. Ott nem ismerik el az osztrák miniszterelnöknek, sem a belügyminiszternek, sem egyéb miniszternek beavatkozási jogát, mig nálunk ez megvan. Annak az egységes osztrák-magyar monarchiának, melyet így szeretnek feltüntetni, van egy .saját külön külügye és van egy Magyarországgal kapcsolatos külügye; de a mi beavatkozási jogunkat el nem ismerik, hanem azt mondják — ugy a hogy a deczember 21-diki osztrák törvény mondja — hogy a külügyek elintézése a külügyminiszterre bizatik. De mivel csak Ausztriának van külügyminisztere, az osztrák külügyminiszter utján intéztetik el Magyarországnak is külügyét. (Igaz.' Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ezért már maholnap nem merjük magunkat magyarnak vallani a külföldön, ugy hogy ott el is, felejtették, hogy Magyarország létezett a világon. A külföldi képviselethez hordjuk ugyan a téglát, odaadjuk utolsó filléreinket is a közös ügyekre, azonban nemcsak hogy nem respektálnak bennünket, hanem még arról sem gondoskodnak, hogy Magyarország mint ilyen a külföld előtt megismertessék. T. képviselőház! Hogy a paritás és viszonosság kérdésében tovább menjek: tudjuk azt, hogy a törvényben — mint a hogy Eötvös Károly igen t. képviselőtársam nagyon találóan megjegyezte. — kegyeskedett a nemzet bizonyos felségjogokat engedélyezni ő Felségének. A törvényekben meg van irva, hogy melyek azon felségjogok, a melyek 1867-ben újra a királyra bízattak. Mit mond erre nézve az osztrák deczember 21-iki törvény? Azt mondja szóról szóra: »Ezek a fejedelmi jogok kizárólag a császárt mint ilyet illetik.« Hát t. képviselőház, ez egy óriási rés a törvényekben, az 1867-i alkotásokban. Mert mit látunk? Azt látjuk, a miről Deák Ferencz is biztosított bennünket, hogy Magyarországnak a száján végighuzatott a kiegyezés alkalmával a mézes madzag. Az mondatott, hogy hiszen mi, ha a 67-iki törvények alapján állunk is és ha meg is csináltuk ezt a törvényt, azért a 67-iki alapon is függetlenek vagyunk. Később engedtek belőle, és azt mondták, hogy ezen az alapon is ki lehet vinni az ország függetlenségét. Ma még ott állunk. Az osztrákok, az Offermann bárók azonban már félnek és máris hallják a vészharangot, s látják előjelét annak, hogy az ilyen politika megszüli a reakeziót Magyarországon, felülkerekedhetik a nemzeti érzés és olyan politika talál űzetni, a mely a 67-iki törvénynek akként való fejlesztését fogja keresztül-