Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.

Ülésnapok - 1901-157

186 157. országos ülés 1902 november 27-én, csütörtökön. * Bármi lett légyen ezen szokásnak — t. i. a peticzionálás szokásának — eredete és oka és bármily nagynak lássék a koronának ez a konczessziőja, kiváltságai mégis teljesen függetlenek a koronától és élvezhetők, igénybevehetők volnának e peticzió nélkül is, mert ezen előjogoknak egynémelyikét állandó törvény erősítette meg, tehát a korona hozzájuk amúgy sem nyúlhat, más előjogokat pedig állandó törvény szorított meg, vagy törölt el, ennélfogva a korona hiába erősítené meg, vagy hagyná helyben őket.« Méltóztatik e szerint látni, hogy az angol közjognak legalaposabb ismerője, Erskine May az ülésszakonkint ismétlődő peticzionálást a parlamenti tagok és szolgáik részére merő formalitásnak jelenti ki, a mely szokásnak szokás, de a melynek jogalkotó tartalma abszolúte nincsen. Nem sokkal szerencsésebb, sőt sokkal szerencsétlenebb a t. képviselő ur a másik érvével. Azt mondja ugyanis, hogy az általam hivatkozott és a ház asztalára letett törvény, a III. György törvénye igenis megszünteti a parlamenti tagok szolgáinak mentelmi jogát az adósságbörtönökre nézve, de minden egyebekben a mentelmi jog a szolgákra nézve is fennáll. Hát, t. képviselőház, ezzel szemben legyen szabad konstatálnom, hogy Angliában a parlamenti tagok szolgaszemélyzetének mentelmi joga lényegileg a következőkből állott: a tanuzási kényszer és a juryzés alól fel voltak mentve és az adóssági börtönökbe nem voltak vethetők. Ha tehát az adóssági börtönt megszüntette rájuk nézve a III. György-féle törvény, akkor minden mentelem megszűnt rájuk nézve. Ezt nem én mondom, hanem mondja megint Erskine May, a ki a következőket irja (olvassa): »Konstatálni kell ennélfogva, hogy a parlamenti tagok szolgaszemélyzetének ez idő szerint semmiféle privilégiuma többé nincsen.* Már most, t. képviselőház, méltóztatnak ebből látni, hogy Beőthy Ákos t. képviselő ur tévedése a mai napon még súlyosabb volt, mint a múltkor. Egyébiránt, t. képviselőház, az angol analógiának a magyar mentelmi jogra való rászabását én is egészen meddő dolognak tartom. Nem kell nekünk Angliába mennünk, ha a parlamenti mentelmi jog tartalmát meg akarjuk határozni. Akadt pl. egy képviselőtársunk, a ki évekkel ezelőtt a magyar parlamentben kijelentette, hogy bármennyit változott légyen is a magyar mentelmi jog tartalma és terjedelme a 48 előtti átalakulás által, mindazon változások után is — most lehetőleg szórói-szóra idézem — »a mentelmi jog alapgondolata és lényege ma sem egyéb, mint a salvus conductus, a mely abból áll, hogy a képviselő jogait a parlamentben szabadon gyakorolhassa.« Ez a t. képviselőtársunk Beőthy Ákos volt. (Élénk tetszés és helyeslés a jobboldalon.) Elnök: Áttérünk, t. ház, az interpellácziókra és pedig először Boda Vilmos képviselő ur interpellácziójára a fiumei borkereskedők tiltakozása tárgyában a földmivelésügyi miniszter úrhoz. Boda Vilmos: A t. ház kegyes engedelmével elő fogom adni azon előzményeket, a melyek engem interpelláczióm megtételére indítanak. (Halljuk! Halljuk!) Egy helybeli budapesti fővárosi szaklap nemrég azon közleményDyel állt a közönség elé, hogy a fiumei borkereskedők táviratilag tiltakozást küldtek a t. földmivelésügyi miniszter úrhoz azon czélból, hogy őt egy kiadott rendeletének visszavonására kényszerítsék és még azzal is fenyegetőztek ezen alkalommal, hogy, ha a földmivelésügyi miniszter ur nem enged az ő kérésüknek, ők egész külkereskedelmüket és üzletüket Triesztbe helyezik át és ily módon akarták a t. földmivelésügyi miniszter urat akaratának megváltoztatására rábirni. Hogy milyen fontos az a rendelet, a mely ellen a fiumei kereskedők állást foglaltak, azt kétségtelenül be fogja ismerni mindenki, a ki ismerős az ottani viszonyokkal. Nevezetesen az olasz borral az a visszaélés történik és folytattatik, hogy a beszállított olasz és különösen külföldi borok közé nagy mérvben keverik a szeszt és ily módon a magyar államkincstár megkárosítására törnek, mert tudvalevőleg Olaszországnak szeszadója sokkal kisebb, alig egyharmada a magyarországi szeszadónak. Én nem rendelkezem biztos adatokkal, a melyekkel azt bizonyíthatnám, hogy a fiumei borkereskedő urak mily mérvben űzik ezt a visszaélést, de olyan elterjedt, és az egész országban hitelre találó hir ez, melyet felemlíteni kötelességemnek tartok. Én megbízom az igen t. földmivelésügyi miniszter úrban, hogy fen tartja azt a rendeletet, a melyet állítólag kiadott, de a melyet egy másik félhivatalos lap czáfolata némileg módosított, mert ez azt állította, hogy ez a rendelet nem most adatott ki, hanem augusztusban és hogy azóta folyton gyakorlatban van. E rendeletnek czélja az, hogy minden külföldi, Olaszországból behozott borból egy litert az illető vámhivatalnok kivesz és azt vegyi vizsgálatnak veti alá, hogy ilyen módon annak állagáról meggyőződést szerezzen. Én, mondom, bizom a t. földmivelésügyi miniszter úrban, hogy ily fenyegetések által üdvös rendeletének visszavonására magát kényszeríttetni nem engedi; de mégis, hogy az ország egy nagyon jelentékeny társadalmi részének megnyugtatására neki módot és alkalmat nyújtsak, van szerencsém hozzá a következő interpellácziót intézni: Interpelláczió a m. kir. földmivelésügyi miniszter úrhoz: Tekintve, hogy az Olaszországból és általában külföldről behozott borok nemcsak a magyar bortermelést fenyegetik végveszedelemmel, hanem az államkincstárt is tetemesen károsítják azon visszaélések folytán, melyek azzal kapcsolatosan lábrakaptak;