Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.

Ülésnapok - 1901-157

178 157. országos ülés 1902 november 2/-én, csütörtökön. ugy a mint az például ki van domborítva a rtám czitáll német Beichsverfassungs-Gesetzben, a mely e kettőt szintén megkülönbözteti 30. és 31. §-ában és a mint ezt a franczia, a belga és más jog is megkülönbözteti. Áttérek, t. ház, egy további kérdésre. Én azt állítottam, hogy a mentelmi jog nálunk törvényen és szokáson, gyakorlaton alapszik. Mindenekelőtt kénytelen vagyok Yázsonyi képviselő urnak elméletét visszautasítani, mert ő azt mondja, hogy a szokásjog azt jelenti, hogy ma igy, holnap ugy. Bocsánatot kérek, a szokásjog nem egy mozgófénykép. A szokásjog egy állandó szabályozás és azt nem lehet máról holnapra változtatni; az fejlődik hosszú időn át, de joggá csak akkor lesz, ha kötelező szabályivá alakul. Nálunk a gyakorlatot a preezedensek határozzák meg. Ezeknek a preczedenseknek ebben a házban mindenkor nagy fontosság tulajdoníttatott. Es önök is, azok, a kik kétségbe vonják a preezedensek jelentőségét, önök is ugyanazon beszédükben, a melyben ezt tették, óva intenek, hogy ezt a mostani esetet ne döntsük el igy, ne mondjuk ki, hogy nincsen megsértve a mentelmi jog, mert ez preczedens lesz; hanem azt mondják, hogy kérjék ki előbb, akkor nem lesz preczedens. Nagyon jól kiórezték tehát, hogy mennyire és hol van a preczedensnek a határa. Preczedens igenis irányadó a mentelmi jog körére nézve, de nincsen preczedens arra nézve.,hogy ezen körön belül mikor van zaklatás. Es azok, a kik arról beszéltek, hogy a preezedensek nem kötelezők, beszéltek nemcsak most, hanem beszéltek azelőtt is. mint például nevezetesen Szilágyi; azok ezt mindig csak a zaklatás kérdésének megítélésére vonatkoztatták, •de nem a körre nézve, hogy tudniillik másról is lehet szó, mint fenyítő eljárásról. De nemcsak ilyen preezedensek voltak, voltak házhatározatok is. Egyet én is emiitettem a múltkor: a háznak a tanuzási kényszerre vonatkozó egy határozatát. Ezt 1889. április 10-én hozta a ház, kimondva, hogy a tanuzási kényszerre nézve minő álláspontot kivan a jövőre nézve elfoglalni. Ezt kötelezőnek tekintették, kötelezőnek tekintette a kormány is, a biróság is. Azután szintén fogadott el a ház 1883. február 17-én egy határozatot, a mely a mentelmi jog kezdetét és a múlt országgyűlésen felfüggesztett mentelmi jognak a jövő ors-zággj ülésre való ki nem terjedését tárgyalta. Érdekes különben ez a határozat mellesleg azért is, mert ugyancsak ebben a határozatban ki van mondva, hogy csak fenyítő eljárásról lehet szó. Nem olvasom fel, mert igen hosszú. Fontos preczedenst képez, mint általábaii el van ismerve, a Böszörményi-féle eset, a melyben'véleményes jelentéstétel végett épen azért küldtek ki egy külön bizottságot, hogy ebből preczedens váljék, és hogy ez messze időre szabályozza a mentelmi kérdést. A ház ugyan nem fogadta el akkorában Nyári Pálnak azt az indítványát, hogy az esettől függetlenül azon bizottsági jelentésnek határozati része házhatározattá emeltessék, de azért mégis mindig olyannak tekintették e bizottsági jelentést, mint a mely az esetek eldöntésénél irányadó. Azt mondották, t. ház, — kénytelen vagyok erre is reflektálni — hogy én rosszul, illetőleg nem teljesen idéztem a Böszörményi-esetben a bizottság jelentését, mert én arra nézve, hogy mit értett a bizottság ez alatt (olvassa) : »Amit az országgyűlési tag, nem mint olyan és nem törvényhozói hivatásának gyakorlása közben mond, vagy tesz, azért csak a ház engedelmével állittathatik a biró elé, csak a ház engedelmével vonatbatik közkereset alá s a tettenérés esetét kivéve, csak a ház előleges engedelmével zárathatik el. . .« — erre nézve én hivatkoztam ezen bizottságnak folytatólagosan tett azon kiielentésére, hogy (olvassa): »Emez biztosítja a törvényhozó testület épségét arra nézve, hogy tagjai az ügymenet és törvényhozói tevékenység sérelmére el ne vonassanak törvényhozói tisztük gyakorlásától éé ne gátoltassanak a törvényhozásban való részvétben se a hatalom, se bizonyos czélokra felhasznált vagy sugalmazott egyesek által.« Ezzel szemben azt mondották, hogy a bizottság azt is mondja (olvassa): »A mentelmi jog megállapított fogalmánál fogva csak a felett van hivatva őrködni a törvényhozó-testület, hogy a törvény álezája alatt megkisérlett erkölcsi és anyagi nyomás és zaklatás ellen védve legyen minden egyes tag.« De tovább nem olvasták. A továbbiakból azonban kitűnik, hogy ezzel a bizottság csak a zaklatás kérdését akarta megjelölni, de nem a tárgyi hatását a mentelmi jognak, mert hiszen folytatólag azt mondja a bizottság jelentése (olvassa): »Midőn tehát az ház konkrét esetekben kénytelen határozni, csak e szempontot veheti figyelembe és vizsgálódásának csak az lehet egyedüli tárgya, vájjon az állítólagos vád, melynek alapján a ház egyik vagy másik tagjának pörbe foghatására engedély kéretik, olyan-e, mely hazai törvényeink szerint és törvényes biróság előtt indítandó keresetre alkalmas alapul kínálkoznék, ha valónak bizonyulna be? S vájjon az állítólagos bűntény vagy vétség s a vád alá helyezendő országgyűlési tag egyénisége közt mutatkozik-e összefüggés, vagy a vonatkozás némi jelensége ?« Világos tehát, hogy az az erkölcsi és anyagi nyomás csak e zaklatás kérdésében bírálandó meg, de a mentelmi jog tárgyi körét határozottan körvonalozottnak tartották. Hivatkoztam továbbá az 1867 : XII. törvény czikknek 47. §-ára, a mely a delegáczió tagjainak mentelmi jogát állapítja meg, és voltam bátor előadni, hogy az én nézetem szerint a mentelmi jognak ezen törvényi megállapítása prejudikál a ház tagjainak mentelmi jogára nézve. Prejudikál azért, mert lehetetlen, hogy a közös ügyek tárgyalására kiküldött bizott-