Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.

Ülésnapok - 1901-134

Í54. országos ülés Í902 október 18-án, szombaton. 89 bizottság az adók mikénti számítása, a levonások eszközlése tekintetében nem fogadta el a kulcsot, és a mint Matlekovits, a bizottságnak egyik tagja, előadta, nem is merték beterjeszteni a kulcsot és ennek alapján alkudozni, mert tudták, hogy az osztrák ugy sem fogadja el. (Ellenmondás a jobboldalon.) Mikor egy bizottság ugy alkudozik, hogy előbb kifürkészi, hogy a másik mit akar, és a mit a másik nem akar, azt, ha igazság is van benne, mindjárt elejti, akkor ennek a bizottságnak a működésében és kötelességtudásában megbízni, véleményem szerint, alig lehet. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ez az oka, t. ház, hogy a bizottságnak már 1902. évi jelentésében benne van, hogy a bizottság tagjai még most is meg vannak győződve arról, hogy a jelenleg érvényben álló quóta jelentékenyen túlhaladja a magyar korona országainak teherviselési képességét, de a fent emiitett okokból, azt a maga részéről, az elvi álláspont feláldozása nélkül, kompromisszumkép elfogadta. Ez ugy jött létre, hogy a számitások, melyek alapján kellett volna állnia a bizottságnak, 1899-ben 33"84 és 66'16 arányt eredményeztek. 1900-ban a kormány részéről ujabb adatok nem lévén előterjeszthetők, a bizottság sem volt azon helyzetben, hogy ujabb számitást tehessen. 1901-ben az 1898-iki adatok is a bizottság előtt feküdvén, ezeknek tekintetbevételével 33'73 és 66'27 volt az eredmény, a jelen évben pedig már az 1899-ik évi adatok is tekintetbevehetők lévén, a számítás eredménye 33'63 és 66"37 volt. Tehát minden évben ezen számok közt ingadozott az az arány, a melylyel Magyarország a terhekhez járul. Midőn ezt konstatálta a bizottság, azt mondja, bogy az évről-évre észlelhető változások e szerint nagyon csekélyek és így a bizottság elfogadhatja a 34'4 és 65'6 arányt. Hát ha 33'66 az igazság, miért tartja elfogadhatónak a 34'6-ot? Akkor is le kellett volna ütnie belőle, a mit azonban nem tett, hanem ajándékozott mindjárt egy százalékot vagy többet is, a miből az következik, hogy az igen t. quóta-bizottság nem mert a maga álláspontján állni. Hogy mi az oka az ő eljárásának, annak megmondhatója a jó Isten, megmagyarázója ennek a bizottságnak az élhetetlensége. Ebből látszik, t. ház, hogy a kulcs még ma sincs megtalálva. Ha valami, ugy ez jelenti az 1867-iki kiegyezésnek a csődjét. Mi lebeghetett azoknak az embereknek a szeme előtt, a kik ezt a kiegyezést megkötötték? Az, hogy Ausztria és Magyarország összekapcsoltassék egy oly viszonyban, melyben mindkét fél saját erőit kifejthesse, melyben egy utón haladva mehessen a boldogulás felé és csakis az együttes haladásban, ezen együttes működésben van annak az ellenértéke, hogy Magyarország feláldozta politikai függetlenségének egy részét. De mikor ugy kapcsoltak minket össze, hogy mindjárt a vagyoni kérdésekben tiz évről tiz évre, mint ellenségek kell, »a ki birja marja« elvével kell KÉPVH. NAPLÓ. 1901 1906. VIII. KÖTET. egymással szemben állnunk, mikor az egyiknek érdeke az, hogy a másikat minél jobban kizsákmányolja és minél jobban magához szorítsa, hogy aztán végleg meg is fojtsa, akkor elvetették azon elégedetlenség magvát, a mely mellett a közösség csak veszélyes lehet. Nekünk sem multunk, sem történetünk, sem aspiráczióink nem egyek az osztrákokéval s ha mégis összekapcsoltak, ennek kellett valami okának lenni és ez nem állhatott másban, mint a közös boldogulásban; de ha ennek az útja már eleve is el van vágva, akkor azt a 67-iki kiegyezést azok, a kik tudták ennek a következményeit, nem köthették meg máskép, mint vagy azzal a tudattal, mely hiszem, hogy fennállott, hogy ebből majd az összmonarchiát fogják megteremteni, vagy pedig azzal, hogy Magyarország már nem képes mint független önálló ország fennállani, és ily vesztett reménynyel dobták oda Ausztria karjai közé. Az egyik esetben nekünk tiltakozni kell ellene, a másikban pedig, ha így van, csak az a baj, hogy Magyarország kormányát oly emberek vezethetik, kik ily vesztett reménynyel mennek a kiegyezési kérdésben a csatába. (Helyeslés a szélsobaloldalon.) Nem lévén biztos kulcs arra, hogy a quóta mikép állapíttassák meg, természetes, hogy a gyengébben alkudozó félnek minden körülmények közt a kurtábbat kellett húznia. Én nem leszek annyira naiv, hogy ebben a házban azt a kérdést vessem fel: vájjon ki károsodik ezzel a quóta kérdésben folytatott alkudozással? Azt hiszem, nincs egyetlenegy ember sem közöttünk — a miniszterelnök urat sem veszem ki — ki el nem ismerné, hogy minden egyes alkalommal mi károsodunk, és az osztrákok visznek el tőlünk jogtalan előnyöket. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Hiszen ez is a czéljuk, melynek elérhetése végett semminemű eszköztől vissza nem rettennek. És a múlt évi előadó urnak beszédéből idézhetek, mikor arra hivatkozom, hogy az osztrákok sohasem akarják a quótát önállóan tárgyalni, hanem mindig összezavarják valami egyébbel. Mert ha már a számok egyszeregyével nem tudnak minket megrabolni, tőlünk jogtalan hasznot elvonni, más czimen akarják ezt megtenni. 1867-ben azt mondták, vállaljuk el abankadósságot, az államadósságot, a függő adósságokat, mert annál kevesebb lesz a quóta. Ezeket az adósságokat elvállalni a magyar nemzetnek nemcsak hogy nem lett volna szabad, de egyenesen szégyen és gyalázat. (Ugy van! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Ezeket az adósságokat azért vették fel 1867 előtt, hogy Magyarországot beolvaszszák és leigázzák; (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) hogy katona-bandákat állítsanak az aradi hegyhez s a Gotterhaltét fújják, mikor a bitóra húzzák a magyar vértanukat. Ezt az adósságot Magyarországnak nem volt szabad elfogadnia a nélkül, hogy meg ne alázkodjék. Mégis elfogadta az országgyűlés ezek 30 százalékát csak azért, hogy kevesebb legyen a quótánk. 12