Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.
Ülésnapok - 1901-149
434 ik Q . országos ülés 1902 november il-én, hétfőn. ezer embert összecsőditsenek, mintegy felhiván őket, hogy bepálinkázva, ellenséges pártérdek által hajszolva, veszszenek össze és adjanak okot arra, hogy a választás megsemmisíttessék. (XJgy van! a szélsöbáloldalon.) Be kellene hozni a titkos szavazást, ha a nemzet igazi akaratát akarjuk megtudni. (Ugy van! a szélsöbáloldalon.) S ha valamely kormány, vagy párt nem meri alkalmazni ezeket az elveket, ezzel csak azt bizonyítja, hogy nem meri megkérdezni a nemzet igazi akaratát, mert fél annak ítéletétől, (Ugy van! a szélsöbáloldalon.) Gyenge a törvényhozás már összeállítása miatt is, a miért is kapkodást, szemfényvesztést, tapogatózást lát az. ember 1867 óta a kormány működésében. Épen ezért nem lehet benne bízni, mert nem lehet előre kiszámítani irányát. Ezt a bizalmatlanságomat egypár példával megkísérlem megokolni. (Halljuk! Halljuk!) Azelőtt a kormány olcsó pénzen eladta a nagy termékeny kincstári birtokokat, most pedig magas áron kénytelen sokkal kevésbbé termékeny földeket megvásárolni, hogy telepítéseket eszközölhessen. Azelőtt egy miniszter egyszer azt mondotta: mindegy az, kié az országban a föld, csak az adót fizessék utána; most egy másik miniszter már aggodalomba esik e miatt és a külföldieknek a betolakodása ellen kénytelen törvényes intézkedéseket javasolni. Azelőtt, ha figyelmeztettünk e bevándorlás, a kivándorlás veszélyére, az volt a jelszó, hogy abba nem lehet beleavatkozni, mert ezt a szabadelvüség tiltja. Mikor aztán a veszély már túlságos nagyra nőtt, egyszerre kezdtek kongresszusakat tartani, kapkodni, s végre a kormány is belátja., hogy itt valamit tenni kell és intézkedik. De nem ugy, hogy a bevándorlást megakasztaná és •— hogy is mondták valamikor ? — a káros elemek beözönlését lehetetlenné tenné, hanem szabadelvű színben tünteti fel az egészet és nem tesz különbséget a bevándorlók között, a kivándorlást pedig nem akarja megszüntetni azzal, hogy keresetet adna annak a népnek, a mely kereset híján kénytelen kivándorolni ; hanem szabályozza, vagyis törvényessé és könnyebbé teszi. Ha eddig tilos, törvénytelen és titkos módon százezerre ment a kivándorlók száma évenkint, el lehet képzelni, mennyire megy ezután, ha a törvényesített kormánybiztosok védelme és ügynökök ügyessége intézi ezt, és mikor meglehet, hogy a kormány majd megint abba a helyzetbe jut, hogy előmozdítja a kivándorlást. És mikor a kivándorlóttak odakint vagyonilag hajótörést szenvednek, reményeikben csalódnak, mint koldusokat majd közköltségen megint visszaszállittatja ebbe az édes hazába, hogy szaporítsa itt a koldusok, a szegények számát. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbáloldalon.) Tétlenül nézte sokáig a kormány a közvéleményt, hogy egy jóravaló, becsületes népfajt, a rutént egy élelmes, ügyes, de lelkiismeretlen másik népfaj hogyan zsákmányol és szipolyoz ki' és mikor azt már tönkretette, akkor már segítségére siet és uj erőt akar beleönteni. Miért nem védelmezte akkor, a mikor még jobban meg lehetett volna és kevesebb költséggel védelmezni ? (IgazJ Ugy van! a szélsöbáloldalon.) Összetett kézzel nézi, hogy a székely nép, (Igaz! Ugy van! a szélsöbáloldalon.) a mely magyar szempontból megbecsülhetetlen, hogyan szegényedik el, (Zajos helyeslés a szélsöbáloldalon.) sőt ő maga fosztja meg a jólét feltételeitől, mert vasutaival mesterségesen elkerüli, sőt versenytársának és ellenfelének viszi oda az eszközt, hogy gazdagodjék meg. És mikor így azután a székely nép csakugyan elszegényedik és kivándorol, akkor kezdenek jajveszékelni és keresni a módot, hogyan lehetne azt a hazába viszszacsábitani. (Ugy van ! a szélsöbáloldalon.) Az egyik kormány elmegy Kossuthnak temetési gyászünnepére, a másik pedig azt mondja, hogy a Kossuth iránti kegyelet nem fér össze a király iránti tisztelettel. A kormány bevallja, hogy az ifjúság a szegénység, a rossz életmód, meg mindenféle okok miatt annyira elsatnyult, hogy nem lehet húsz éves korban sorozni a katonaság elé: át kell tenni a sorozás idejét a 21. évre; és akkor sem kapnak elegendő ujonczot; a Felvidéken az ujonczoknak, a hadköteleseknek mintegy fele kiszökik az országból és az idebent maradt magyar fajnak kell pótolni a hiányt. És mikor ezt a satnyulást bevallják, még itt be mernek adni törvényjavaslatot, mely az ujonczok nagyobb számát követeli a néptől. Az egyik kormány teljes buzgalommal igyekszik az ifjúságot erős, jellemes, nemzeti, hazafias irányban neveltetni, a másik miniszter pedig a hadseregben megbünteti őket, ha ott is ilyenek akarnak maradni. (Felkiáltásói a szélsöbáloldalon: Szégyen! Gyalázat!) Az egyik kormány elismeri, hogy a protestánsok a közműveltségre hozott áldozatok következtében már roskadoznak a nagy teher alatt és ígéretet tesz, hogy segítségökre megy, a másik kormány pedig csak annyira mer ebben menni, bármennyire szorongatjuk is a félszázad óta fennálló törvény nevében, hogy megígéri, hogy megfontolás tárgyává hajlandó tenni azt a kérdést, vájjon nem volna-e talán czélszerü törvényben fixirozni a segélyösszeget. Az egyik kormány minden népiskolában, minden középiskolában nagy hűhóval megünnepelteti, hogy ő Felsége a király, alkotmányos uralkodónk, a legszeretettebb fejedelem tíz kisméretű szobrot ajándékoz a nemzetnek; a másik kormány csak suttyomban meri átadni a közhasználatnak, hogy ugy mondjam, a nyilvánosságnak azokat a szobrokat. Bizonyosan azért, mert érzi, hogy nemcsak a szobrok nagyon kisméretűek, hanem az indító ok és a körülmények is kisméretűek. (Egy hang a szélsöbáloldalon: JEs a jóindulat is!) Az egyik kormány alapos adatokkal bebizonyítja, hogy lehetlen már a quótát feljebb
