Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.

Ülésnapok - 1901-149

Íí9. országos ülés 1902 november 17-én, hétfőn. 431 mind a két nemzet világos javára fennállott. (Helyeslés jobbfelöl.) De mégis kell, hogy már most az itt hallottak ellen protestáljak. Szemünkre vetik, hogy a magyar állam áldozatkészségét nem honoráljuk kellő hálával. Ez téves felfogás. A magyar állam vagy a magyar nemzet nem ajándékoz nekünk egy fillért sem, mi eddig is megéltünk a magunk emberségéből. Horvátországban ugyanazon megadóztatási törvények és szabályok vannak érvényben, a melyek Magyarországon. Mi épen ugy meg vagyunk adóztatva, mint a magyarok. Minálunk az állam ugyazon arányban hajtja be az állami jövedelmeket, mint Magyarországon. Mese tehát az, hogy mi valami áldozatkészséget élvezünk. Mese az is, a mit minap beszélgetés közben igen tisztelt Lengyel Zoltán képviselő úrtól hallottam, hogy Horvátországnak nincsen egy krajezár adóssága sem. A magyar állam összes adósságai terhelik Horvátországot is, mert ez nem külön állam. Köztünk és önök között e tekintetben csak az a különbség, hogy mi ezen állami adósságokból vajmi kevés hasznot húztunk. Nálunk az állami adósságokból minimális inveszticziók történtek. Az igen tisztelt pénzügyminiszter urnak minap itt elhangzott expozéjából sem vettem észre, hogy ő a szándékolt 200,000.000 kölcsönből hajlandó valamit Horvátországban befektetni. Ne beszéljenek hát nekem kitartásról, áldozatkészségről. Szó sincs arról, hogy mi készpénzbeli kegyet élveznénk. Ez mese. Horvátországi állami jövedelmekből 44 százalék fordittatik a belügyi, vallás- és közoktatásügyi és az igazságügyi dolgokra, 56 százalék pedig a többi állami ügyekre. Nekünk nem marad külön czélokra egy garas sem, Hogy lehet akkor kitartásról beszélni? Ezen kitartásról szóló örökös szemrehányások azon a meg uem indokolt érvelésen alapszanak, hogy jövedelmeink 56 százaléka nem elegendő valamennyi állami ügynek a fedezésére, u. m. az udvar kitartására, az állami adósságok törlesztésére, a hadügyi, pénzügyi, kereskedelmi ügyek fedezésére, hogy mi nekünk ezekre az ügyekre többet kellene fizetnünk, mint a menynyit tényleg fizetünk. Kérdem: fizetnek-e önök annyit, a mennyit kellene? Nem fizetnek. Azért csinált az állam adósságokat, melyekben mi is úszunk épen ugy, mint önök. (Igaz! Ugy van! a jobbuldalon.) Tessék az állami háztartást ugy beosztani, hogy a bevételek elegendők legyenek. Minden egyes embernek őrködnie kell, hogy jövedelmén túl ne költsön, ugy az államnak is. Különben — a mint már mondottam — erről tüzetesebben akkor beszélhetünk, mikor kívülről békében leszünk, most nem alkalmas az idő arra, hogy mi horvátok is hozzájáruljunk a magyar állam nehézségeinek növesztéséhez — ezen okból nem volt szándékom ezen ugy is meddő vitában felszólalni — de kénytelen vagyok, nehogy a tisztelt ellenzék minket alaptalanul kétszínűséggel tovább is vádoljon. (Halljuk! Halljuk !) Bátran mondhatom, hogy mi horvátok sohase voltunk, most sem vagyunk a magyar államnak a kárára. Az egész együttlétünk alatt kötelességünket férfiasan és önzetlenül teljesítettük. Nem fogom most történeti adatokkal a ház figyelmét igénybe venni, de mégis azt vélem, hogy két adat felemlítése az előbbi állitásom igazolására nem lesz felesleges. (Halljuk! Halljuk '.) A tatárjárás alkalmával ki mentette meg királyunkat, IV. Bélát? A horvátok! Nevezetesen a draganicsi választóimnak az elődjei. Krecs-Kupisa, Báák és 70 rokona, kik siettek a tengerparthoz, a hová a királyt a tatárok szorították, a királynak segítséget nyújtani. IV. Béla királyunk a tatároktól körülvéve, majd a kezükbe esett, midőn a nevezett horvátok segítségére mentek és bámulatos vitézséggel szabadították ki a királyt a tatárok kezeiből. Tessék az uraknak választókerületembe fáradni, majd megmutatják választóim önöknek IV. Béla királynak 1264-ben kiadott azon okmányát, melyben mindezt elősorolja és meghálálja. Kérdem most. ha választóim elődjei a tatárjárás alkalmával IV. Béla királyunkat meg nem mentik, ki tudja, hogyan nézne ki ma Magyarország térképe ? Még egy eset annak a bizonyítására, hogy nem váltunk a magyar államnak a kárára. — Ott van Szigetvár!— Ott vau a horvát Zrínyi Miklós! Kérem, tessék nekem megmondani — nem a mi közös történetünkből, hanem a világtörténelemből, — hogy vannak-e ily esetek nagyobb számban ? — Bizonyára nincsenek. És most ellenünk támad — ellenünk — akik a magyar történelmet ily ragyogó fényes tettekkel megékesítettük, — az igen tisztelt Bakonyi képviselő ur, és kifogásolja azt, hogy Magyarországon két horvát ember honvédkerületi parancsnok is lehet! Hát nem vagyunk mi horvátok egyenjogú állampolgárok a magyar államban? — Vannak-e a magyar államnak felsőbb- és alsóbbrendű állampolgárai? — Vagy pedig tisztelt Bakonyi képviselő ur azt hiszi, hogy Magyarország és Horvátország nem alkotnak egy egységes államot? (Tetszés jobb felöl) Látja tisztelt képviselő ur, ily megjegyzések nem képesek a kölcsönös bizalmat, közeledést elősegíteni! Igaz azonban, — sajnos ugyan, — hogy 800 évi együttlétünkben volt egy — de hála Istennek, csak egyetlenegy sötét folt. Ez az 1848-iki év. De ezt sem lehet a horvát nemzetnek, mint ilyennek beszámítani. Ez a bécsi kamarillának volt a müve, Jellachich nem a horvát nemzetet vezényelte önök ellen, hanem