Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.
Ülésnapok - 1901-148
422 14-8. országos ülés 1902 november 15-én, szombaton. ilás mennél inkább erősbüljön, (Élénk helyeslés a szélsÖbaloldalon.) a, mely eszme azonban nehezen egyeztethető meg — fájdalom, hírlapi közleményekből legalább ugy tudjuk, és némely sajnálatos események is igazolják ezt, — a nagyhorvát, a nagy délszláv állam alkotásának eszméjével; az ezzel aligha fér ö^sze. Én magam egy felszólalásom alkalmával, a midőn tüzetesebben volt szerencsém, mint az akkori regnikoláris deputáczió egyik tagjának, a magyar-horvát kérdésről is szólani, hangsúlyoztam azt, — akkor Bedekovich Kálmán néhai jó emlékezetű társunk volt horvát miniszter, — és azt ajánlottam neki, a kinek személyében láttam is erre nézve garancziát, hogy azon érzelmeket táplálja a Magyarországhoz való viszonyt illetőleg, a melyeket ZrÍDyi Miklós horvátországi bán, a nagy magyar iró, a lángeszű költő hangsúlyozott a »Szigeti veszedelem* ezimii nagy eposzában, a saját ősapjáról, a ki ott vitézül vérét ontotta és hazájáért elesett, azt irván róla: »Jó magyar, jó horvát, egyaránt szereti mind a két hazáját.« (Helyeslés a szélsÖbaloldalon.) Ezt az idézetet használva, fejeztem ki akkor azon óhajtásomat, vajha az akkori horvát miniszterről és a horvát képviselők mindegyikéről is ez elmondható volna. Kevés idi3 telt bele és az akkori horvát miniszter a következőket mondta nekem: Ugyan adtál te nekem a te czitátumoddal! Miért? kérdem én, hiszen csak jót ezitáltam. Az ultra-horvátok — monda — ráni rontottak, s azt mondják, hogy rossz horvát vagyok, mivel megdicsértél azért, hogy jó magyar vagyok, mert szerintük az, a ki jó magyar, — s ezt az ellenzék is elismeri róla — nem lehet egyúttal jó horvát. Ezen az alapon támadták meg a horvát minisztert az ultra-horvátok. Tudom, hogy az országgyűlés többsége nem ezekből áll, de fájdalom, ez a hangulat ujabb időkben mindinkább terjed. (Ugy van! a szélsÖbaloldalon.) Én részemről ismerem a mostani horvát minisztert, és tudom, hogy ő is azok kategóriájába tartozik, a kik jó magyarok és jó horvátok, és csakugyan tény, a mire önérzettel hivatkozhatott a t. miniszter ur, több közérdekű működéséből tudom ezt — hogy ezt tettekkel is bebizonyította. (Éljenzés a, jobboldalon.) Óhajtom, hogy ezen dicséretemért a t. miniszter ur ne részesüljön olyan támadásban, a milyenben részesült annak idején Bedekovics miniszter. Mert ha ez ismétlődnék, ez csak azt mutatná, hogy^ a hangulat ma sem jobb, mint volt akkor. Én óhajtom, hogy Jobb legyen. És bizony ahhoz, hogy testvérileg megértsük egymást, mint a múltban annyi időn keresztül, nagyon hozzájárulna az a körülmény, ha a horvát-szlavón képviselő urak többször felszólalnának, mint a hogy azt most cselekedte gróf Pejacsevich t. képviselőtársam. Éájdalom, hogy ezt legtöbb esetben nélkülöznünk kell. Néha Gyurkovics t. képviselőtársamtól hallottunk igen talpraesett beszédeket, de ezt is csak régebben, most, sajnos, nem; pedig igy jobban értenők meg egymást. (Helyeslés a szélsÖbaloldalon.) Hogy a képviselő ur bennünket embereknek méltóztatott mondani, ezt csak nyelvbotlásnak tekintem. Azok is vagyunk, hanem, mint e ház tagjai, az emberek azon fajához tartozunk, a kiket képviselőknek szokás mondani. Hát az ezen oldalon ülő emberek is. a kik egyúttal képviselők, megérdemlik azt a czimet, melyet megadunk a horvát képviselő uraknak. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Azzal fejezem be felszólalásomat, hogy a horvát-szlavón képviselők és a horvát-szlavón nemzet iránt ezen párt részéről koránt sincs ellenséges hangulat, Síi igenis nagyon óhajtanok, hogy szent István koronájához és a magyar állameszméhez való testvéries ragaszkodás a Dráván túl is kifejlődjék, s tovább terjedjen Dalmácziába. Mert győződjenek meg a nagy délszláv eszméről álmodozók arról, hogy Dalmáczia egyesítése is, — tényleges egyesítése, mert közjogilag megvan ma is — nem valósitható meg Magyarország nélkül. Ha ők törvényhozásilag akarják Dalináczia egységét létrehozni, ugy az csak Magyarországgal együtt lehetséges, mert nekünk is van ahhoz egy kis közünk a koronázás és a királyi eskü alapján. Szóval minden csak testvéri egyetértéssel lehetséges, és ezt melegen ajánlom a horvát nemzet és a horvát képviselő urak figyelmébe. (Elénk helyeslés a szélsÖbaloldalon.) Endrey Gyula jegyző: Csávolszky Lajos! Csávolszky Lajos: T. képviselőház! A mióta a Széli-kabinet megalakult, azóta közállapotaink rémségesen megromlottak. (Ugy van! a szélsÖbaloldalon.) Közjogi téren a nemzet követelményei semmi tekintetben nem nyertek érvényesülést, anyagi téren pedig gazdasági válságba sodortatott az ország. Az Ausztria és Magyarország között fenforgő kérdések oly súlyos bonyodalmakba ütköztek, a milyenekbe 35 esztendő óta soha. (Igaz! Ugy van! a szélsÖbaloldalon./ S most a kormány hozzánk fordul és bizalmat kér. Felhatalmazást kíván arra, hogy ezt a politikát tovább is folytathassa. Lehet-e erre más válaszunk, mint az, hogy a bizalomnak utolsó szikrája is kiveszett lelkünkből és igy bizalmat nem adhatunk; (Igaz! Ugy van! a szélsÖbaloldalon.) a kormányzás további vitelére meghatalmazást pedig annál kevésbbé. (Ugy van! Ugy van! szélsÖbaloldalon.) Innen-onnan négy esztendeje, hogy a miniszterelnök ur korlátlan ura az ország sorsának. Itt a parlamentben az ellenzék részéről komoly ellenállásra nem talál; kint a sajtóban igaz kritika nem állta útját; tehette tehát a nemzet erejének fejlesztésére, a mit akart és a mi tetszett neki. (Ugy van! Ugy van! a szélsÖbaloldalon.) Uj eszméket vethetett volna fel és azokkal megtermékenyíthette volna ezt a tespedő, sivár közéletet. (Ugy van! Ugy van! a szélsÖbaloldalon.) A nemzet aspiráczióinak segítségül
