Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.

Ülésnapok - 1901-141

24/. országos ülés 1902 november 7-én, pénteken. 269 átadott történelmi nevezetességű okmány a ma­gyar udvariasról oly képet nyújt, a mely min­den magyar emberben a szégyen érzetét kelti. Mert játék folyik itt, (Igaz! Ugy van! a szélső­baloldalon.) Azt mondják a miniszter urak, hogy van udvartartás. Azt mondja ő Felsége, hogy van fő- és székváros, de Köszler és Smolen Tóni azt mondják, nincs; adósságot lehet Buda­pesten csinálni, de fizetni nem lehet. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Engedelmet kérek, t. miniszterelnök ur, hogy mer ön ily körülmények közt a czivillista felemelésével előállani ? (Igaz! Ugy van ! a szélső­baloldalon.) Hogy merik az uralkodót abba a kényszerhelyzetbe hozni, hogy ily dolgokat ország­világ előtt feltálalni vagyunk kénytelenek? (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon. Halljuk! Halljuk !) T. képviselőház ! A mint végigmentem ezeken a dolgokon, ennek a három nagy mezőnek a dol­gain, ime a mai helyzetben valamennyire vázlatos vonásokban megrajzoltam (Elénk éljenzés a szélsőbaloldalon.) az osztrák császárságnak képét széles Magyarországon. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) De beszéljünk érzelmi momen­tumokról is. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbal­oldalon.) Egyik a közgazdasági kérdés, a melyről beszéltem, a másik a katonai, a harmadik az udvar fényének a kérdése, és a magyar nemzet örök, rajongó szeretetének kérdése. De miről most még egypár szót szólok, (Halljuk! Halljuk!) a miben a dinasztiának a gondol­kozása nyilvánvalóvá lett: az érzelmi momen­tumok. (Halljuk! Halljuk! Egy hang: a Landes­spraclie!) A Landessprache és a többiek, azok közönséges dolgok. Hanem csak egyetlen dolog­ról akarok szólni, a Kossuth-kérdésről. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) T. képviselőház! Az Isten adott ennek a nemzetnek egy óriási nagyerejü férfiút, a ki válságos időkben erős kézzel, határozott lépésekkel, biztos öntudattal, Istentől adott erővel és tehet­séggel igyekezett ez országnak sülyedő hajóját megmenteni, kivezetni az országot oda, a hol a nemzeti boldogulásnak az útját megtalálja. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Nem vázolom, hogy miként, összeütközésbe került a nemzet uralkodójával; tény azonban, hogy ebben az összeütközésben nem a nemzet volt a hibás. (Igaz! Ugy van! a szélsőbalolda­lon.) Elmultak ezek az idők. 1867-ben egy lé­pést tettünk a felé az ut felé, a hol ezeket a dolgokat vissza lehet csinálni, a hol a fátyolt rájuk lehet borítani örök időkre. Csak egy szó lett volna szükséges hozzá, hogy a dinasztia megértse és megtudja azt, hogy ha már életé­ben nem tudott nagy lenni ezzel a nagy em­berrel szemben, legalább lett volna hozzá nagy az ő halála után. Mert ennek a nagy ember­nek nagy lelkében egy nagy gondolat volt meg­testesítve; az ő nagy emlékében, az ő temetőjé­ben, az ő sirhantjában ez a nagy gondolat fekszik, örökéletre hivatva. A dinasztia ebben megtalálhatta volna a maga erejének kutíorrá­sát, megtalálhatta volna azt az utat, a melyen hozzájuthat a nemzet szivéhez, lelkéhez, érzel­meihez, megfoghatja, nagy gondolatokra és nagy tettekre képessé teheti. És mi történt mégis? Nemcsak hogy fel nem fogják ezt a helyzetet, hanem ellenkezőleg ma is mindig temetik Kossuth Lajost. Másfél millió korona gyűlt össze a nemzet közadako­zásából ; (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) ezt a másfél millió koronát azzal a kötelezett­séggel bizták rá a fővárosra, hogy csinálja meg azt a szobrot. Tehát kötelessége lett volna, azt megcsinálni. A miniszterelnök ur pedig lépten­nyomon előáll vele, hogy »nem gátolom, hogy megcsinálják«. Hát ki gátolja, kérem? Nem tudni. Mindig a király háta mögött tartják azt a sötét leplet, hogy azt mondhassa a gyanú: hogy nem is a miniszterelnök, nem is a főváros, mert mind a kettő állítja, hogy jó hazafi, hanem a király akadályozza a szobor felállítását. Széll Kálmán miniszterelnök : Az se gátolja! Lengyel Zoltán: Ha ezt nem mondaná a gyanú, és a miniszterelnök urnak volna bátor­sága szembeszállni a gyanúval, hogy ottfenn nem engedik megcsinálni e szobrot (Mozgás és zaj a szélsőbaloldalon.) Széll Kálmán miniszterelnök: Megmondtam! Senki sem tesz ellene semmit! Lengyel Zoltán: Hát, t. képviselőház, mind­egy ; az az emlék akár fel lesz állítva, akár nem, az bizonyos, hogy Kossuth Lajos emléke­zete és a függetlenség eszméje mindig élni fog! (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Hanem a dinasztia szempontjából fogom fel ezt a dolgot. Hát tudja-e a miniszterelnök ur, mit tenne az, hogy ha az az uralkodó azt mondaná ennek a nemzetnek: a mint az olasz király meg tudott bocsátani Mazzininak, a forradalmárnak; ha én el tudtam feledni, hogy a Hohenzollernek kiül­döztek engem a német szövetségből, ha megcsi­nálták a forrását annak, hogy Ausztria népei most oda húzódnak ahhoz a nagy testhez és Ausztria fejedelmei elveszthetik majdan ezen népeiket; hogy ha a világ másik felén fekvő Mexikóval, a mely­nek népe az én édes öcsémet lövette agyon, mint forradalmárt, mint a nemzet szabad­sága ellen törőt, kereskedelmi szerződést tud­tam kötni, békét tudtam kötni: akkor tud­hatok kötni békét ennek a nagy embernek a nagy szellemével, a sírján, a halála után. (Taps a szélsőbaloldalon.) És mit szólna, t. miniszterelnök ur, a világ ós a történelem Ferencz József emlékéhez ? Nemde halhatatlan­nak tartaná a magyar történelem örök időre, ha azt mondaná: nézzétek meg, nem vagyok háládatlan, nem vagyok lovagiatlan, szeretlek benneteket és mert benneteket szeretlek, tiben­netek, általatok szeretem a nemzetnek minden nagy fiát, lett légyen velem vagy ellenem. (He­lyeslés a szélsőbaloldalon.) Mert a kit ti tisztel­tek, azt én is tisztelem, mert az én erőm for-

Next

/
Thumbnails
Contents