Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.
Ülésnapok - 1901-141
Í4Í. országos ülés 1902 mely mindent megadjon, a mit lehet. De a míg ezen urak a mi nemzeti követeléseinkre fittyet hánynak, (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) a mig a mi nemzeti érzésünket kigúnyolják, zászlónkat sárba tiporják, a mig a Gotterhaltét fogják néphimnuszuknak nevezni, a mig annak nótája mellett fognak lelkesedni, illetőleg sirni és szomorkodni — mert olyan is van benne, a ki magyar, — addig ez az ország, ez a kizsarolt, kipusztított ország, ez az önérzetét vesztett, erejében nem bizó, jövője iránt kétségben levő nemzet nem lehet olyan, hogy 70 ezer embert és 100 millió koronát adjon ezen hadsereg részére. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Ilyet kérni ebben a parlamentben: ezt nem lehet egyébnek nevezni, mint a túlságos, elbizakodott vakmerőségnek, (Zajos helyeslés a szélsőbaloldalon.) a melyet nekünk teljes erőnkből vissza kell utasítanunk, (Elénk helyeslés a szélsöbaloldalon.) daczára annak, és annál erősebben, mert — amint tudjuk. — az osztrák pártok az ő hagyományos őszinteségükben vállalkoztak arra, hogy ebben a kérdésben állítólag, — vagy talán a mi becsapásunkra mondják ki, — egységesek lesznek és majd meg fogják szavazni ezt a javaslatot. (EllenmondásoJc a szélsőbaloldalon.) Kitelik tőlük, hogy ebben a kérdésben engedékenyek lesznek, hogy a néppárt és a kormánypárt szövetkezett hatalmával szemben minket állítanak oda egyedül a túlsó országban is, itt is gátul a dinasztia előtt, az ódium terhét mireánk hárítják, a nemzet pedig majdnem erőnket felülmúló munkát követel tőlünk. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) De ha ilyen is a helyzet, tudjuk, hogy ez a nagy engedékenység ebben a kérdésben a szövetkezett osztrák pártok részéről csak ugy és csak olyan értelemben lehetséges, hogy Magyarországtól megkapják majd azokat a költségeket a vámszövetség kérdésében, mert tisztán látszik, hogy ez a két dolog egymással a legszorosabb nexusban van, hogy az osztrákok annak a hadi létszám-felemelésnek költségeit ennek a nyomorult országnak bőrén vehessék meg. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Mert ha nem így van, akkor hogyan merték ezt a javaslatot ide hozni ? Engedje meg a t. képviselőház, hogy ezek után a harmadik széles mezőre menjek át . . . (Elénk helyeslés a szélsöbaloldalon.) Rákosi Viktor: Térj át beszéded elejére. (Elénk derültség a szélsöbaloldalon.) Lengyel Zoltán: . . . a melyről szintén csokorba kötve oda akarom nyújtani a t. miniszterelnök ur elé az én bizalmatlanságomnak jószagu virágait. (Elénk derültség a szélsöbaloldalon.) Egyáltalában nem tréfás, hanem ellenkezőleg, — a kormány lapjai is megmondották, — nagyon kényes kérdés az, a melyről szólani akarok; nagyon kényes kérdés az, mikor itt az ember a dinasztia viszonyairól, a magyar udvartartás kérdéséről kénytelen nyilatkozni. (FelKÉPVH. NAPLÓ. 1901 1906. VIII. KÖTET. november 7-én, pénteken. 265 kiáltások a szélsöbaloldalon: Szünetet kérünk!) Mielőtt azonban ezt tenném, engedje meg a t. ház, hogy a házszabályok értelmében öt perez szünetet kérjek és beszédemet azután folytassam. Elnök: Öt perezre az ülést felfüggesztem. (Szünet után.) (Az elnöki széket Tallián Béla alelnök foglalja el.) Elnök: T. képviselőház! A folytatólagos ülést megnyitom. Felkérem Lengyel Zoltán képviselő urat, szíveskedjék beszédét folytatni. Lengyel Zoltán: T. ház! Habár már az ülés eleje óta veszem igénybe a t. ház türelmét, mégis azt hiszem, hogy a tárgy fontosságához és a helyzet súlyosságához képest nem vagyok túlságosan hosszadalmas, (Halljuk! Halljuk!) mert ha mindazt a keserűséget, a mely évszázadok óta összegyülemlett, a ház színe elé hoznám, akkor nagyon, de nagyon soká kellene beszélnem. De én nem akarok olyan dolgokat bántani, a melyekhez tárgyam miatt nem szükséges hozzányúlnom. Bár nem vagyok annyira óvatos, mint a t. miniszterelnök ur, bizonyos tekintetben mégis egyetértek vele abban, hogy : quieta non movere. Nem viszem ugyan odáig, hogy egyáltalában semmihez se merjek nyúlni, a hol energikus fellépés szükséges, de bizonyos tekintetben mégis szem előtt tartom azt az elvet. A czivillista felemelése kapcsolatos, egész terjedelmében egy a magyar udvartartás kérdésével. Ha azt a tárgyat onnan kezdeném el, a hol igazán elejét veszi a kérdés, akkor szép nemzeti vonásnak igazán megkapó nyilvánulásait tárhatnám itt fel. Csak Deák Ferenczre utalok, a ki azt mondotta, hogy Magyarország önálló állam, az udvartartás nem közös ügy és Magyarország elég gazdag, tekintélyes és elég büszke arra, hogy királyának maga tartson udvart. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) S mivel ez az ügy nem közös ügy, Magyarország nem a quóta arányában járul költségeihez, hanem Ausztriával egyforma mértékben. Nem is egyforma mértékben való költségmegállapitásról lehet itt szó. hanem arról, hogy Magyarország erre a czélra egész önállóan egy bizonyos összeget adott. Ezt az összeget egy idő múlva felemelte a nélkül, hogy megkérdezte volna attól a királytól: Uram, hova teszed te a nemzet pénzét? Itt költöd-e el? Hol van az a személyzet, hol van az az udvari fény, hol van az az irányadás, a melyet te szent István koronája alól onnan a királyi palotából az ország nemzeti érzületére gyakorolsz ? Pozsgay Miklós: A parkklubból kértek kölcsön szolgákat! Lengyel Zoltán: Elég, sőt sok is volt már a türelemből, mert ha ez a nemzet nem lett 34
