Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.

Ülésnapok - 1901-141

264 l'ií. országos ülés 1902 november 7-én, pénteken. és taps a szélsobaloldalon. Nagy zaj, elnök csenget.) Bakonyi Samu: Ez a Standesehre! (Folytonosan tartó éljenzés, helyeslés és taps a szélsöbaloldalon. Elnök csenget.) Elnök: Mit mondott a képviselő ur? Lengyel Zoltán: Azt mondottam, kérem, (Halljuk! Halljuk!) bogy a kit katonai ügyekből kifolyólag, és ilyen esetből kifolyólag a katonai becsületbíróság becstelennek nyilvánít, azt én tisztelem, becsülöm, szeretem és . . . (Elénk éljenzés, helyeslés és taps a szélsőbaloldalon. Elnök csenget. Folytonos zaj a szélsőbaloldalon. Felkiáltások : Igaza van !) Elnök: T. képviselőház! {Elénk helyeslés és nagy zaj a szélsobaloldalon. Felkiáltások: Szolidárisak vagyunk vele.') Két megjegyzésem van erre. Az egyik az, hogy a maga illetőségi körében eljáró bíróságnak Ítéletéről ilyen módon nyilatkozni nem lehet. (Hosszantartó, nagy zaj és mozgás a szélsobaloldalon. Elnök csenget.) Engedelmet kérek, én mint elnök, tartozom ezt a megjegyzést tenni és tartozom hozzáfűzni azt is, — ez a másik — hogy tudvalevőleg a katonai becsületbiróságoknak Ítélete nem jelent ki soha senkit sem becstelennek azáltal, hogy a tiszti rangjától megfosztja, (Folytonos zaj a szélsobaloldalon, Elnök csenget.) Lengyel Zoltán : T. képviselőház ! (Folytonosan tartó nagy zaj. Elnök csenget.) Ugron Gábor: Nem volt joga senkinek azt elrendelni! Az országgyűlés nem rendelte el! (Folytonosan tartó nagy zaj. Elnök csenget.) Elnök: Tessék folytatni! (Folytonos zaj a széls'óbaloldálo n.) Lengyel Zoltán: T. képviselőház! Nincs jogom a házszabályok értelmében az elnök úrral vitatkozni. A mit én mondottam, azért mondottam el, mert én ismerem ezen dolgokat, azért mondottam, mert a magam meggyőződését ki merem mondani, a mint hogy ki mertem mondani a miniszterelnök urnak Kolozsvárott a pályaudvaron a főherczeg ur előtt, mikor a Gotterhaltét játszották. A mi a kérdés ténybeli részét illeti, abban igen nagy tévedés van, mert abban a becsületbírósági határozatban az van kimondva, hogy az állásával járó tisztesség megsértése miatt veszti el rangját az illető, a ki becstelen azért is, mert párbajképtelen, mert annak, a kit megfosztottak tiszti rangjától, katonatiszt elégtételt adni nem tartozik. T. ház! Sokkal súlyosabb sérelmek ezek a magyar nemzeti közérzület ellen, semhogy azokat bármiféle elnöki szóval is reparálni lehetne. Komjáthy Béla: Nem lehet kodifikálni katonai törvényeket elnöki székből! Lengyel Zoltán: T. ház! Nem akarok abból az anyaghalmazból, mely előttem áll, többet felhozni, lesz alkalmam a honvédelmi vita alkalmával elmondani eseteket . . . (Felkiáltások a szélsobaloldalon: Az ujonczlétszám-vitában !) Bakonyi Samu: Proximus ardet! Lengyel Zoltán: . . . a pólai önkéntesek dolgában — a mi a házban még nem volt felhozva, — hogy micsoda gyalázatosságokat visznek véghez azokkal az emberekkel, a kik Kossuth Lajos szavát követve, megfogadták, hogy »tengerre magyar«, mert ott van a magyarnak az ereje, ha a tengerészet is magyar lesz. Bemutattam ezekben a példákban, hogy ez a hadsereg nemzeti önérzetünket kigúnyolja, zászlónkat, hőseinket, becsületünket rongygyá tépi, megveti és gyűlöl mindent, a mi magyar. Mikor a 170 milliós hajószámlát bemutatják, mikor a 139 milliós ágyu-számlát adják elő, mikor fizetésemelést kérnek, mert övék az ország és a hatalom . . . (Egy hang a szélsobaloldalon : De a dicsőség nem!) Kérem, a dicsőségről rég tudjuk, hogy nem az övék! Mikor itt legelső sorban létszámfelemelést kérnek, hogy ők jussanak mindenhez ez ország erejéből, akkor engem ez a hadsereg a pretoriánusok és a janicsárok csapatára emlékeztet, mely nem a háború dicsőségére szomjazik, hanem a béke jólétére. Hogy idézzem Ugron Gábor t. képviselőtársam szavait, (Halljuk! Halljuk!) olyan mint a vizsgázó gyerek, a melyikre az apja nem sajnál semmi költséget, instruktorokat fogad, szép rubába öltözteti, de mikor vizsgáznia kell, mindig megbukik. Ez a hadsereg lett úrrá ma már a császári palotában, uralkodik maga az uralkodó felett, a ki meg kell, hogy hajoljon az ő akarata előtt, követelései előtt. Nyíltan hirdeti most már, hogy nem a népért van, hogy azt megvédje, felemelje, nagygyá tegye, a nemzeti dicsőséget emelje, hanem a nép van érette, hogy kipusztítsa azt mindenéből, mint egy telhetetlen moloch. Ez szomorú igazság, t. képviselőház, de igy van. így jár a dinasztia, a mely nem akart és nem tudott gyökeret verni a felkínálkozó népszeretetben, annak szilárd talajában, hanem a veszedelem órájában mindig kardját dobta a serpenyőbe, pedig a magyar katona a világ legelső katonája, (Igaz! Ügy van! Éljenzés a szélsobaloldalon.) a kinek nagyságát, dicsőségét, harczi erényeit elismerte mindenki, a ki vele szembeszállni volt kénytelen. De ezt a magyart soha megérteni nem igyekeztek. Ez a hadsereg a magyar elemet soha megérteni nem igyekezett, mert a magyar elemet ottan — mint a hogy bemutattam, s mint a hogy szomorú statisztikai adatok igazolják — kiüldözik ebből a hadseregből és megtöltik vele a honvédséget, hogy a schwarzgelb-légió rokkantjainak hasznavehetetlenségükért a magyar állam fizesse a nyugdijat. (I/gy van! TJgy van! a szélsőbaloldalon.) T. képviselőház! Mutasson fel nekem az a hadsereg győzelmes csatákat, győztes hadvezéreket, akkor hinni fogok neki, (Halljuk! Halljuk!) vagy alakítson meg a t. hadügyi kormány a magyar ezredekből magyar hadsereget, akkor lesz ebben a nemzetben áldozatkészség, a