Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.

Ülésnapok - 1901-139

204 139. országos ülés 1902 november 5-én, szerdán. miniszterelnök ur nagy dialektikájával egészen tönkretett. Igaz, hogy én nem éreztem ezt, sőt láttam, hogy az én energikus módszeremet követő politikámmal szemben a miniszterelnök ur elfelejtette azon finomabb eszközöket megjelölni, a melyekkel azon czélt, mely, azt hiszem, hogy közös, vagy a melynek legalább közösnek kell lenni, elérni és megvalósítani akarja. (Tetszés a szélsőbaloldalon.) Bocsánatot kérek, hogy olyan sokáig időzöm ennél a thémánál, (Halljuk! Halljuk!) de ez azért szükséges, hogy bebizonyítsam a t. miniszterelnök urnak, hogy elég alkalma volt ezen a téren kötelességét teljesíteni. (TJgy van ! a szélsőbaloldalon.) En február 15-én megint szóba hoztam ezen nemzetiségi kérdést, és a miniszterelnök ur — elismerem — nagyon ügyesen megczáfoita minden állításomat. Hosszasan és szépen beszélt. Hogy csakugyan nagyon szépen beszélhetett és hogy nagyon okosan is beszélhetett, sőt hogy nagyon megnyugtatólag szólhatott, azzal bizonyíthatjuk be, hogy a szabadelvű párt ez időben szükségesnek tartotta ezt a beszédet külön lenyomatni és az országban szétküldeni. Mikor ezt én észrevettem, — méltóztassék nekem elhinni, t. képviselő urak — gondolkozóba estem, hogy vájjon nem jobb-e nekem hallgatni és várni a jövőt akkor, midőn egy miniszterelnök így beszél és egy párt, a mely a háta mögött áll, ugy fogja fel a kérdést, hogy külön akarja urbi et orbi hirdetni, hogy milyen bölcseséget tanúsított a miniszterelnök ur. Én egy kicsit el is hallgattam. Azonban figyelemmel kisértem az eseményeket, és a velem szemben harsogó és öntudattól duzzadó Ígéreteket megfigyeltem, vájjon mikor fognak azok beváltódni és milyen mértékben. Sőt kijelentem, hogy egész határozottan el voltam arra készülve, hogy én azt a bűnömet, melyet a miniszterelnök ur elleni támadással elkövettem, itt, a képviselőház színe előtt, vezeklés alakjában fogom jóvátenni. Ide fogok jönni ós ünnepélyesen bocsánatot fogok tőle kérni, ha nekem bebizonyítja, hogy az ő politikája a nemzetiségi üzelmeket csak egy kicsit is visszaszorította és ha bebizonyítja nekem, hogy azon izgatók lába alól, kik Magyarország integritása, a magyar faj uralma ellen törekednek, a talajt csak egy perezre is elvonta. (Helyeslés a szélsobaloldalon.) Higyje meg nekem a t. miniszterelnök ur, boldognak érezném magamat, ha most ebben a teremben a vezeklés hangján kellene szólanom, de fájdalom, ezerszer fájdalom, erre sem okom, sem jogom nincsen. (Igaz! TJgy van! a szélsobaloldalon.) Hát, t. ház, ezt én egy egyszerű mondattal fejezem ki, azt, (Halljuk! Halljuk!) hogy mért nincs nekem okom és jogom erre? (Halljuk ! Halljuk!) Ez pedig az, hogy Magyarországon minden gondolkozó ember, még pedig pártkülönbség nélkül tudja és érzi, hogy Magyarország soha veszélyesebb helyzetben nem volt a nemzetiségekkel szemben, mint a miniszterelnök ur három évi kormányzása alatt. (Ugy van! a szélsobaloldalon.) Nem akarok én sok adatot felhozni, de mégis néhányra magam iránt kötelesség kiterjeszkedni. A ház régibb tagjai bizonyára emlékezhetnek reá, hogy én az igen t. miniszterelnök ur nemzetiségi politikáját lanyhának és elégtelennek, azaz voltaképen nem létezőnek jeleztem és ezen állitásom egyik bizonyítékául annak idejében felhoztam azt, hogy Sevics Mitrofán újvidéki görögkeleti püspököt a miniszterelnök ur megerősítette állásában, holott a t. püspök ur egyáltalában nem tud magyarul. A t. miniszterelnök ur tehát megerősített egy olyan főpapot állásában, a ki a magyar törvényhozásnak tagja, a ki a magyar nyelvet nem érti és nem tudja, pedig a 40-es éveknek egyik törvénye határozottan azt mondja, hogy senki sem lehet pap és egyházi férfiú, a ki a magyar állam nyelvét nem tudja. (TJgy van! a szélsobaloldalon.) És az igen t. miniszterelnök ur ezt nem tagadhatta, mert tény volt; hanem azt mondta, mikor ez ellen felszólaltam, hogy ez a Sevics Mitrofán nagyon okos ember, nagyon sokat tud és tanul magyarul, Én elhiszem, hogy tanul magyarul, de a mint én tudom, nem tanult meg. (Derültség a szélsobaloldalon.) Ellentétben azonban ezzel Zakó Milán megtanult annak idejében szerbül; mert mikor ennek a főispánnak az installácziója volt, Zakó Milán a magyar állam képviseletében felállott, programmbeszédet mondott és ezt a programmbeszédet szerb nyelven is elmondta. Pedig, t. miniszterelnök ur, a magyar állam megbízottjának, mint főispánnak, mikor hivataloskodik, nem szabad tudni máskép, csak magyarul. (TJgy van! Ugy van! a szélsobaloldalon.) De hát ugy látszik, hogy ezzel az igen t. miniszterelnök ur intencziójának felelt meg, a ki a nemzetiségekkel csínján akar bánni és megköveteli alkalmazottaitól és bizalmasaitól, hogy azok beszéljenek szerbül, tótul, ráczul, a hogy a viszonyok parancsolják és hogy abban sehol senki meg ne botránkozzék. (Ugy van! a szélsobaloldalon.) Széll Kálmán miniszterelnök: Mi az? (Zaj.) Komjáthy Béla: Ha ez magában állana, akkor azt mondhatnám, hogy a főispán talán a saját hibájából követte ezt el; de vannak más esetek is. (Halljuk! Halljuk!) Méltóztatnak emlékezni reá, hogy a t. miniszterelnök ur az első időben egy nagyon helyes dolgot cselekedett, a midőn t. i. a régi rendszer főispánjait kezdte kimustrálni. Senki sem szólt ez ellen, sőt mindenki helyeselte és üdvözölte a miniszterelnök urat ezen működésében. De föltűnő volt, hogy a nemzetiségi vidékekre mind ilyen Zakó Milán vágású főispánok kerültek. (Mozgás jobb felöl.) Széll Kálmán miniszterelnök: De jó hazafi! Komjáthy Béla: Az igen t. miniszterelnök ur azt mondja, hogy jó hazafi. Engedelmet kérek, én nem akarom ezt vitatni; de mégis legyen meggyőződve a t. miniszterelnök ur, hogy