Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.

Ülésnapok - 1901-139

1Ó9. országos ülés 1902 köztünk felmerült; jaj, de még akkor a t. miniszterelnök ur kormányzatának mézes heteit élte, még akkor a paktumnak ereje — a melyet én ugyan a politikai helyzet alapjául soha el nem fogadtam — még csodatevő virágzásban állott, még akkor ez szent és sérthetetlen volt, mert akkor azt még egyformán magyarázták a résztvevők. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Igazán mondhatom, hogy a közélet kritikai szellemének e pangásábau erős bátorság kellett ahhoz, hogy én a miniszterelnök ur nemzetiségi politikáját itten szóvá merjem tenni és azt megtámadjam; és én mégis megtettem. pedig akkor tudtam, hogy még akkor a paktum tógáját sokan hordják, hogy akkor még rossz néven veszik, ha akad ember, a ki a miniszterelnök úrral megelégedve nincsen; tudtam, hogy rossz néven veszik, hogy a dédelgetett auguroknak nyugalmát meg meri valaki ilyen kifogásokkal háborgatni. Nehéz feladat is állott előttem, mert a mig ebben a mesterségesen elhomályosított ügyben a miniszterelnök urnak rendelkezésére állottak az előző történeteknek összes adatai, mig neki rendelkezésére állott azon embereknek összes tudása, a kik ezen dolgokkal hivatásszerűen és hivatalosan foglalkoznak, és a midőn ő még rendelkezett egy olyan kompakt többséggel, a melynek akkor még segédcsapatai is voltak: természetes, hogy az én feladatom nehéz volt, mert nem utalhattam egyébre, mint arra, a mit hirlapokből, vagy könyvből merítettem, és a mit egyes, talán nem hivatalos személyek informáczióibóí megjegyeztem. És ha most valaki azzal a higgadtsággal, a melyet a haladó idő még pártkérdésekben is meg szokott hozni, elolvassa az akkori interpellácziót, elolvassa azt a vitát, a mely köztünk akkor kifejlődött és ha igazságos akar lenni: akkor ma már mindenesetre átlátja, hogy egy olyan összeget ruházott fel a miniszterelnök ur magánkártalanitási jelleggel, a melyet az ezen iskolákat fentartó Szent Miklós-egyház éveken keresztül, mint szubvencziót, a magyar törvények ellenére, a magyar törvények kijátszásával és az állam érdekeinek ellenére mindig húzott. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Húzta pedig azt egy idegen kormánytól, a mit eltűrni önérzetes nemzetnek nem szabad. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Igaz, hogy akkor is meg voltam arról győződve, — a miről ma is meg vagyok győződve, — hogy ezt a t. kormány azért tette, mert Bécsben a külügyminiszter ur igy akarta, (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) és nem volt bátorsága ez elől kitérni. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Emlékszem rá, hogy akkor, a midőn ezeket a kérdéseket itt feszegettük, a többség mily nagy vehemencziával tüntetett a miniszterelnök ur mellett és én ellenem. Én azonban megmaradtam az én hitem, az én tudásom mellett és az én aggodalmaim nőttön-nőttek. (Halljuk! Halljuk!) Bár tapasztaltam — az előbb is rámutattam •— hogy vakmerőségnek bélyegnovember 5-én, szerdán. 203 zik azt, hogy meg merek támadni egy államférfiút, a kinek a dicséretére akkor oly sokan siettek, oly sokan ajánlották fel magukat, mégis megtettem ezt, mert hazám érdekében állónak tartottam, hogy ezt a kérdést nyíltan tisztázzam, (Élénk helyeslés és tetszés a szélsöbaloldalon.) Én azonban még tovább mentem, mert rövid egynehány nap múlva ismét szőnyegre hoztam itt a nemzetiségi politikát és a kormánynak akkori féléves kormányzati fényéből és adatokból egy mozaikszerű képet állitottam a képviselőház elé, a melyben rámutattam arra, bogy a nemzetiségi üzelmek óriási mérvben növekednek, és a magyar faj szupremacziája veszélyeztetve van; rámutattam arra, hogy segítségére kell sietni a magyar faj érdekében ennek a magyar államnak, hogy azt megmenthessük, (Élénk helyeslés a szélsöbaloldalon.) és az egész vonalon tények felsorolásával bizonyítottam azt, hogy a miniszternek nincsen tartalmas, aktiv politikája. (Mozgás jobbfelöl.) Krasznay Ferencz: Mindenkivel jóban akar lenni! Komjáthy Béla: Rámutattam akkor — ismétlem — azon konzekvencziákra, a melyeket a nemzetiségek a miniszterelnök ur azon kijelentéséből vontak le, hogy az u. n. Deák-párti tradicziókat követi. Én ugyan sehol és sohasem helyeslem azokat, mert azon nagy férfiúval ellentétes politikai iskolának voltam, vagyok és leszek hive, de legkevésbbé sem engedhetem meg azt, hogy Magyarországon a nemzetiségi téren Deákpárti tradicziókra hivatkozzanak, mert hisz tudják önök, uraim, mik annak a Deák-párti tradicziónak az eredményei: az egyik a nemzetiségi törvénynek megalkotása, a másik a görög-keleti szerb és román egyháznak és iskolának autonómiája. (Zaj és mozgás a szélsöbaloldalon.) Következménye volt ennek akkor, hogy jöttek a nagyszámú nemzetiségi képviselők, hogy élő tiltakozások legyenek minden ellen, a mi magyar, hogy a magyar állam épületét megrongálják, hogy a magyar állam szupremacziája elleni élő tagadást képviseljék. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Dehát a miniszterelnök ur az ő csodálatos és bőséges ékesszólásának egész zuhatagával jött akkor is reám és azzal végezte beszédét, hogy adataim tarthatatlanok, levont következtetéseim helytelenek. Nagy volt akkor a diadala. A többség tombolva adta jelét annak, hogy a miniszterelnök ur milyen szépen beszél, milyen igazat mond, milyen helyes irányban tárgyalja Magyarország nemzetiségi ügyeit. Akkor történt — fel is jegyeztem magamnak, — midőn a hírlapok, melyek akkor egymást túlliczitálni iparkodtak, hogy miképen kelljen dicsérni Széll Kálmán miniszterelnököt, mert az volt a mindennapi kenyerük akkor — máról nem beszélek — az egyik lapból ezt a nagyon szép kifejezést irtam ki magamnak (Olvassa): » Bámulatos bölcseséggel jelölte meg az egyedül helyes nemzetiségi politika feladatát, útjait és eszközeit.« Hozzátette még azt is, hogy engem pedig a 26*