Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.

Ülésnapok - 1901-138

178 138i országos ülés 1902 november k-én, kedden. helyeslés a szélsőbaloldalon.) A mi meggyőződésünk mindig az volt, ma is az, és az fog maradni, hogy 1867-ben a magyar államiságnak legfőbb és legfontosabb attribútumai feladattak, (Igaz! Ugy van a szélsőhaloldalon.) vagy ha ugy tetszik, oly erősen lekötve lettek a király kezébe, (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldüon.) bogy tekintve azt, hogy ez a király egy más hatalmas országnak is császárja, a magyar államiságnak ezen legfontosabb attribútumait kezéből kiragadni csak nehezen és kitartó küzdelemmel fog lehetni. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Mi mindenesetre folytatjuk ezt a küzdelmet, de nagy nehézségekkel találkozunk és fogunk találkozni, azt látjuk, de ez minket nem csüggeszt el. Polczner Jenő: Majd elválik! Kossuth Ferencz: T. ház! A közös ügyek megteremtésével Magyarország államiságának legfőbb attribútumai fel lettek áldozva. (Ugy van! aszélsöbaloldalon.) Ezen közös ügyeket az 1867-es törvény a pragmatika szankczióból kifolyóknak mondja. Ez egy oly körülmény, a melyet én annál kevésbbé vagyok hajlandó elismerni, mert hogyha igaz lenne az, hogy a közös ügyek a pragmatika szankczióból folynak, akkor ezen közös ügyeknek az uralkodó-ház jogaival összekötött veszélyes permanencziája lenne ebben az országban. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) De, t. ház, én a leghatározottabban áliitom, hogy, a midőn az 1867-diki törvények kimondták azt, hogy a közös ügyek a pragmatika szankczióból folynak, akkor egy történelmi falsumot követtek el. (Ugy van! Ugy van! a szélscbcloldalon.) Ha megengedi a t. ház, hogy egy rövid történelmi kitéréssel fáraszszam, (Halljuk! Halljuh! a szélsöbaloldalon.) ugy ezt az állitásomat be is fogom bizonyítani. (Halljuk! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) 1728-ban Magyarország rendéi és az akkori örökös tartományok — a mai Ausztria — között semminemű szerződés nem jött létre. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) 1723-ban Magyarországon egészen önállólag a nőágra terjesztetett ki bizonj-os feltételek alatt az örökösödési jog, és erre vonatkozólag egy kötés jött létre a magyar király és a magyar karok és rendek, — tehát Magyarország között. (Helyeslés és mozgás a szélsöbaloldalon. Elnök csenget, Halljuk! Halljuk!) De megjegyzem, hogy nemcsak igaz az, hogy egyszerűen a király és a rendek léptek egy bizonyos egyezményre, a mely törvény alakjába öntetett, de épen akkor sikertelenül megkísérel tetett a közös ügyek felállítása is, a mint ezt ki fogom mutatni, ezt azonban Károly király határozottan visszautasította. 1723. Julius 16-án, a midőn Szluha Ferencz ajánlatára a karok és a rendek elvileg elfogadták azt a törvényt, melyet pragmatia szankcziónak szoktak nevezni, végleg nem fogadták el; felállt äz alnádor és azt mondta, hogy most már szerződést is kellene azonnal kötni az örökös tartományok rendéivel, a mi szintén el lett fogadva, Másnap, Julius 17-én, a magyar rendek Károly király elé járultak, s ez alkalommal a király azt mondta nekik, hogy a rendeknek csak vele lehet dolguk, de az örökös tartományok rendéivel nem, és neki lesz gondja személyesen az ország teljes biztonságára. Ez egy történelmi tény, a mely világosan bizonyítja az én állításomat, de még egy másik történelmi tényt is felhozok, a mely még jobban és még határozottabban illusztrálja ezt. 1712-ben, márczius hóban a horvát tartománygyülés furcsa szabadságot vett magának. Azt t. i., hogy bár, a mint akkor kimondták, ők csak az országnak egy részét képezik, azért mégis elhatározták önállóan azt (olvassa): »Hogyha nincsen osztrák királyunk, bírjon minket osztrák királyné«; és midőn ezt elhatározták, küldöttséget menesztettek Bécsbe, mely állt: Esterházy Miklós püspökből, gr. Draskovich János, Dellisimonovich és Plenich protonotáriusokból. Ezek Bécsben Seilern-nel, az akkori császári kanczellárral tárgyaltak az örökösödési ügyben. A király is nagyon szívesen fogadta őket és látszik, hogy már akkor megvolt az a hajlam Bécsben, hogy a horvátokat czirógassák, mert tudtukra adták a horvát inaknak, hogy privilégiumaikat a király megerősíti és ha szükséges, meg is bővíti. Ugyanezek az urak április 7-én Seilern császári kanczellárnak szószerint azt az ajánlatot tették, hogy az örökös tartományok rendéi még ezen diéta alatt jelentsék ki hogy: ugyanazon női utód uralma alatt akarnak állani s hogy ezen szövetség és szerződés alkalmával azt is ki kellene dolgozni, hogy mennyivel járuljanak az örökös tartományok és országok a magyar Végeknek és az ittlevő katonaságnak fentartásához« ; tehát valóságos közösügyes propoziczió volt ez, melyet visszavetett az uralkodó, ép ugy, a mint később visszavetett 1723-ban egy hasonló propozicziót, mely a magyar Karoktól eredt. íme tehát világosan kimutattam e történelmi tények felhozásával, hogy nemcsak nem igaz az, hogy a közös ügyek a pragmatika szankczióból folynak, de sőt az ellenkező igaz, mert meg lett kísérelve akkor, midőn a pragmatika szankczió-törvényt meghozták, a közös ügyeknek bizonyos fajta behozatala, de a kísérlet a király által határozottan vissza lett utasítva és ki lett jelentve a pragmatika szankcziót létrehozó király által, hogy Magyarország vele és exkluzívé csak vele, Magyarország királyával szerződött, nem pedig az örökös tartományokkal, és hogy csak ő, a király, ós Magyarország, nem pedig az örökös tartományok tartoznak egymásnak kölcsönös védelemmel. Annak, hogy akkor igy értelmezték a pragmatika szankcziót, világos bizonyságával birunk azon tényben is, hogy midőn Mária Teréziának nem a magyar koronája támadtatott meg, hanem az örökös tartományok koronája, akkor nem hivatkozott Mária Terézia a pramgmatika szankczióra, követelve, hogy védelmezzék meg az örökös tartomá-