Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.

Ülésnapok - 1901-135

135. országos ülés 1902 október 20-án, hétfőn. 115 nem is volt sem ebben a házban, sem ezen a házon kivül és eszem ágába sem jut nekem magamat a legtávolabbról is ahhoz a nagy szellemhez, ahhoz a nagy állanifér fiúhoz hasonlitani akarni. Elmondom azonban azt, a mit egyszer elmondott Kazinczy GráborDeák Eerenczről. 0 valakinek, a ki Deákot támadta, felelt egy beszédére, gondolom a 61-ki országgyűlés felirati vitájában, és azt mondta, — *hogy még a saruit feloldani sem érdemes, ne beszéljen a képviselő ur«, Én is azt mondom magamról, ki méltatlan utódja vagyok annak a nagy férfiúnak. De annak nemcsak az volt az érdeme, a mit a t. képviselő ur kiemel, hogy a 89-iki védtörvény-vitában tanácsot adott a koronának, nézetem szerint is helyesen és ha élne az a nagy férfiú, megmondhatná, hogy mikor ez a törvényjavaslat készült, a bizottságban én voltam az elsők egyike, a ki figyelmeztette azon aggályokra, a melyek bennem keletkeztek ezen törvényjavaslat iránt. Ámde neki nemcsak ez volt az érdeme. 1867-től fogva minden állásában, minden felfogásában, minden szereplésében Magyarország iránt elévülhetetlen érdemeket szerzett magának a maga nagy konczepezióju államférfiúi tehetségével, zsenialitásával és ragyogó tisztánlátásával, a mi kevés embernek adatott meg. Én magam nem hasonlítom vele össze, hanem a t. képviselő ur, mikor rólunk, mint kis kaliberű emberekről beszél, úgy látszik nekem, hogy változtatja néha-néha szemüvegét, és reánk, akárki üljön is itt, — legalább ez az impresszióm, — kicsinyítő szemüvegen néz és azt tartja hivatásának, — és ez egész individualitásának, egész gondolkozásmódjának megfelel, — hogy mindenkor, mindenben és mindenki iránt oppozicziót képezzen és hogy minket mindaddig, inig itt ülünk, el fog ítélni. (Ugy van! jobb felöl.) Ez a vigaszom. Ebbe én bele is nyugszom. (Helyeslés jobb felöl.) Én tehát magamat e részben sem védeni, sem igazolni nem szándékozom. Azonban mégis keresem, mivel bizonyított a, t. képviselő ur ezúttal? (Halljuk! Halljuk!) Általánosságban elfogadom, hogy én kis kaliberű ember vagyok. Jó. De ha valaki már igy az ország színe előtt felállítja ezt a tételt, akkor mégis azt gondolom, hogy oly erős érveléssel és bizonyítással áll elő ennek a vádnak támogatására, a mely azután meggyőző erővel fog hatni. (Halljuk! Halljuk!) A t. képviselő ur

r egyetlen-egyet hozott fel. Előttem a beszéde. És ez az, hogy ebben a quóta-kérdésben én akképen jártam el, a hogy az az ő várakozásának nem felelt meg és igy én az ő karakterisztikonját megérdemeltem. Ennélfogva tartozó kötelességem ebben a kérdésbe kissé bevilágítani, mert ez azt teszi, hogy én oly állást foglaltam ebben a kérdésben, a mely nem felel meg annak, a mit ezelőtt hirdettem és a mi tisztán, egyoldalúan és indokolatlanul az ország terheinek felemelését jelenti. At. képviselőur meghajtotta zászlaját az 1896-iki qvóta-bizottság előtt, de elfelejtette, különben nem tette volna, hogy én voltam az elnöke. (Derültség jobbfelöl.) Beöthy Ákos: Dehogy felejtettem! Ugy látszik, a miniszterelnök ur felejtette el! Széll Kálmán miniszterelnök: Legyen szabad figyelmeztetnem, hogy az 1896-iki, az 1897-iki, az 1898-iki quóta-bizottság nem állott ám meg ott, a hol a t. képviselő ur gondolja, — ámbár nem gondolja, hiszen itt vannak az iratok, nézzen utána, hogyan állott a dolog — hogy hát a quótát soha semmi körülmények közt emelni nem lehet. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) Az 1896-iki quótabizottságugyanis, amelynek elnöke voltam és a melynek a védiratait ragyogó tollával Ealk Miksa szerkesztette, a védelem álláspontján állott igen sokáig azokkal a képtelen, teljesen lehetetlen és indokolatlan túlkövetelésekkel szemben, a melyeket az osztrák quótabizottság támasztott. Védekezni kellett az ellen, a mit ennek az országnak imputáltak, hogy a népesség aránya szerint, a mely 42 és egy törtszám volt, számittassék a quóta. Természetes, hogy egy bizottság, a mely ily követelésekkel áll szemben, a védelem álláspontján marad mindaddig, a mig a másik nem enged az exorbitáns követelésekből. Természetes, hogy a bizottság a maga részéről is a szélső álláspontra helyezkedett. Egészen természetes és világos ez. sőt a maga kötelességeit ismerte volna félre a bizottság, ha a tárgyalások ilyen stádiumában, a mikor az osztrákok 42 százalékot követeltek, vissza nem utasított volna minden engedményt és nem követeli a statusquo fentartását. Beöthy Ákos: Hazugság volt az, hogy nem lehet felemelni! Széll Kálmán miniszterelnök: Már az 1896-iki irományokban, a nuncziumokban és jegyzőkönyvekben le vannak fektetve azok a szempontok és azok a feltétek, a melyek alapján, ha az osztrák bizottság más hangon beszél, és ha arra az alapra helyezkedik, a melyet, mint egyedül helyest, jobbnak hiányában, a magyar bizottság kijelölt: a közvetett és egyenes adók bruttó bevételének sommázatát egyenlő alapokon számítva, kihagyva, a mi itt is egyoldalú, ott is egyoldalú, mondom, már akkor is le voltak fektetve azok az alapok, a melyek szerint a magyar bizottság készségét jelentette ki, hogy akkor hajlandó alku utján közeledni és számbavenni azt az eshetőséget, hogy nem kell-e rektifikálni a fennálló számot ? (Ugy van! jobbfelöl.) Ezt a quótairományokból mindenki elolvashatja. Én csak néhány szóval, hogy valaki idézéseimet hűtlenséggel ne vádolja, idézem majd, a mi e mellett szól. (Halljuk ! Halljuk!) Az 1896-iki quóta-bizottság első nuncziumában azt mondja, hogy a magyar országos bizottság teljes összhangban a magyar közvéleménynyel sohasem állította fel a priori és megdönthetetlen elv gyanánt azt, hogy Magyaror18*