Képviselőházi napló, 1901. VII. kötet • 1902. május 12–junius 20.

Ülésnapok - 1901-115

86 115. országos ülés 1902 hnnem. akkor, a mikor elmegy oda Bécsbe tárgyalni, egy erőteljes magyar közvélemény megnyilatkozására hivatkozhatnék. (Helyeslés a szélsöbaioldalon.) Én azt tartom, hogy ebben az országban mást, mint nemzeti politikát nem lehet, nem szabad csinálni. (Elénk helyeslés a szélsöbaioldalon.) De nézzük csak azt, hogy kik támogatnak bennünket ebben a magyar nemzeti politika csinálásában ? A dinasztia minden, csak nem magyar nemzeti. Itt van most az udvar, nem tudom, mennyi idő óta, bol vannak a főberczegek? hol maradtak a tegnapi bálról? hol van a trónörökös? miért nincsen itt? Nagyon csodálkozom, hogy akkor, a midőn a magyar nemzet törvényhozása annyira exponálta magát házassága alkalmából, azzal hálálja meg a nagy szeretetet, ragaszkodást és támogatást, hogy nem tartotta érdemesnek, hogy eljött volna ide Budapestre. Hiszen látjuk, hogy minden alkalmat felhasználnak arra. hogy nemzeti érzékenységünket sértsék, nem tanulnak meg magyarul akkor, a mikor arra vannak hivatva a törvény szerint, hogy a nemzet felett uralkodjanak. Nézzék meg a szomszéd nagy Németország bölcs uralkodóját, annak a fiai egészen jól tudnak magyarul. A német császárnak második és harmadik szülöttje egészen jól beszéli a magyar nyelvet. Ez mindenesetre nem czélzatosság nélkül történik, hanem nagy politikai bölcseségre mutat és legyen ez egy óvó, intő jel, hogy a nemzetek érzékenységével, a nemzeti követelményekkel számolni kell mindenkor. Hiszen nálunk minden téren, mindenütt, a merre csak nézünk, a legnagyobb szolgalelkűség uralkodik. Napok óta olvassuk az újságokban, hogy a lóverseny téren, egy privát részvénytársaság területén, felhúzzák a fekete-sárga lobogót és boszantják vele a mi szivünket, lelkünket. Meg vagyok győződve arról, hogy senkisem követelte ezektől az uraktól ezt, csak a hyperlojalitás, a szolgalelkűség viszi erre őket. (ügy van! a szélsöbaioldalon.) Nagyon örvendek, hogy az ő Eelsége személye körüli miniszter úrhoz szerencsém van, mert egy kérést akarok hozzá intézni. (Halljuk ! Halljuk!) Épen a napokban értesültem arról, hogy egy magyar tanítót a magyar kultúra körül kifejtett érdemdús tevékenységeért egy szolgarendjellel, az ezüst érdemkereszttel, tüntettek ki. Szomorú dolog, hogy egy magyar tanítót 40 évi szolgálati idő után az udvari bábákkal egy rangsorba helyeznek ; de most nem ezt, hanem azt akarom ez eset alkalmából kifejteni, illetőleg arra kívánok utalni, hogy egy magyar tanítótól, a ki a magyar kultúra körüli érdemeiért kapta ezt a kitüntetést, azt követelték, hogy a rendjel átvételéről egy német reverzálist állítson ki. Ez mégis abszurdum. (ügy van ! a szélsöbaioldalon.) S bár tudjuk azt, hogy minden rendjel statútumai mind sült németek, mégis megbotránkoztató egy magyar tanítótól azt követelni, hogy akkor, a mikor a magyar kultúra körül kifejtett érdemeiért jutalmazásképen kitüntetést kap, német reverzálist irjon május 15-én, csütörtökön. alá, német nyelven állítsa ki erről az elismerést, ez, azt hiszem, nem felel meg a magyar nemzeti méltóságnak. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Kubik Béla: Csodálatos, hogy vissza nem utasította! Nessi Pál: És most rátérek a mi fájó sebünkre, arra az átkozott Grotterhaltéra, (Halljuk! Halljuk! a szélsöbaioldalon.) Én nem tudom azt a politikai raisont felfogni, a mely arra indítja a t. kormányt, hogy egyszer sem lép közbe, hogy ezt a bennünket mélyen elkeserítő és lehangoló osztrák himnuszt ne játszszák és hogy azt kiküszöböljék az országból. Milyen politikai raison követeli azt, hogy a nemzet na.gy többségét, a magyarságot, folytonosan boszantsák, folytonosan bántsák minden ok nélkül egy igazán — nem akarok erős kifejezést használni — átkozott nótával. (Ugy van! a szélsöbaioldalon.) A t. honvédelmi miniszter ur azt gyönyörű melódiának nevezte el. Bakonyi Samu t. képviselőtársam azonban már rámutatott arra, hogy nem a melódia az, a mi bennünket bánt, hanem sértenek minket azon szomorú, gyászos emlékek, a melyek e nótához fűződnek, mert e nóta gyászos emlékek húrjait rezegteti meg lelkünkben. (Ugy van! a szélsöbaioldalon.) Szivem szerint és őszintén beszélek tehát, midőn kijelentem, hogy nem vagyok képes ezt a nótát meghallgatni. És szomorú, hogy bárhová menjünk, mindenütt ezt az átkozott nótát halljuk. (Ugy van! a szélsöbaioldalon.) Bocsássanak fel egy léghajót, mindjárt a Gotterhaltét játszszák; nyissanak meg egy kertészeti kiállítást, játszszák ismét a Gotterhaltét (Ugy van! a szélsöbaioldalon.) és most egy Carusselt fognak rendezni, tudom előre, hogy ott is a Gotterhaltét fogják játszani és igy lehetetlen lesz igaz, jó magyar embernek oda menni. Kíváncsi vagyok, hogy fog majd beleilleni azon nagyon dicsért stilszerüségbe, hogy a Corvin Mátyás korából származó jelmezekkel rendezett felvonulás a Gotterhalte hangjai mellett fog történni. (Mozgás a szélsöbaioldalon.) De ha ezek a privát urak rendeznek ilyent, legyen az az ő Ízlésük és meggyőződésük szerint.. Hanem a szegedi lapokban olvastam tegnap egy esetet, a melyet tovább tűrni nem lehet, a mely olyan botrány, hogy azon segíteni mielőbb szükséges. (Halljuk ! Halljuk! a szélsöbaioldalon.) A »Szegedi Napló« tegnapi számában az van, hogy a szegedi Rókus városrészben a Hőkustemplomban a szegedi fiatalságot olyan szent misére vezetik rendszeresen, a melyre a báró Fejérváry ezredének katonasága is eljár és ott minden vasárnap a Gotterhaltét játszsza. Engedelmet kérek, hát már meg akarják mételyezni az ifjúságot serdülő korában, le akarják tépni az ifjúság virágának szirmait? Ez nem járja. És épen Szegeden, a legmagyarabb városok egyikében akarják ezt megtenni. Ez csak arra indít engem, hogy egész szívvel csatlakozzam Rátkay László t, barátom múltkori felszólalásához és felhívom az ifjúságot, hogy tüntessen minden