Képviselőházi napló, 1901. VII. kötet • 1902. május 12–junius 20.
Ülésnapok - 1901-114
54 lik. országos ülés 1902 május l'i-én, szerdán. tömege az, a melyet olyan czélokra fordítunk, a mely igen kevés, mondhatnám, semmi produktív eredményt nem mutat fel, vagy pedig egy, még alig 20 millió lakosságot számláló és ilyen elszegényedett országban, mint a mienk, az állami kiadásokhoz nem talál. (Halljuk ! Halljuk!) De lássuk, mit mutat a tükör. Itt van először a nyugdíj kérdése. A nyugdijak 20 és fél millió koronát emésztenek fel. Ez valóban aránytalan magas százalék, az egy miliárd és 86 milliós állami kiadásoknak magában két százalékát teszi, és ez azt jelenti, hogy nálunk az állam nem használja ki eléggé a munkaerőt, a tisztviselői karban túltengés van, nagyon sok a nyugdíjas, a mit ez az állam meg nem bir, s ha a sok nyugdijast látom, lelkemben önként felmerül a kétely, hogy vájjon minálunk nem könnyen nyugdijaznak-e, s nem játszik-e szerepet ennél a személyes önkény? Ezzel a bajjal kapcsolatos a tisztviselők járandóságainak kérdése. Ugyanis hivatalnokoknak a magyar állam az 1902. évi költségvetés szerint 183 milliót ad ki. Ez már tűrhetetlen állapot, a magyar nemzet nem birja azt el, hogy kiadásainak 16 1 /2°/o-át a bürokratizmusnak áldozza. Ez, t. uraim, nem állami igazgatás, ez kormányzati képtelenség, mert a mely állam csak 183 millió koronányi tiszti fizetéssel képes ez országot elkormányozni, ez azt mutatja, ez annak a jele, hogy nálunk nincsen meg a helyes munkafelosztás, vagy pedig az állami teendők jogos feladatainak igaz teljesítése nem dívik, hanem az az intenczió, hogy minél több embernek adjunk hivatalos kenyeret. (Ugy van! Ugy van 1 a szélsőbaloldalon.) Nálunk tehát a rubrika-kormányzás az irányelv. De tetőzi még ezen kiadásoknak öszszegét az is. a mit még ebbe nem számítottam bele, t. i. a katonai fizetések óriási összege. Pedig az, mint minden államban, ugy nálunk is, a kiadásoknak óriási quótáját teszi. (Igazi Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Engemet tehát nagy aggodalommal tölt el ez a kormányzati politika, és fájdalom, hogy semmi jelenség nem mutat arra, hogy megállanánk a bürokratizmus túltengésében, pedig egy cseppet sem állithatom azt, hogy tisztviselőink valami jól volnának dotálva, sőt ellenkezőleg elismerem azt, hogy a tisztviselőknek legalább 70°/o-a, és különösen az alsófoku tisztviselők helyzete már elviselhetlen, a tisztviselők 70° 0-a nyomorog. Ha már most mégis ilyen óriási összegre rúg az, a mit kiadunk tisztviselők fizetésére, és a tisztviselőink még nincsenek kellően dotálva, ez csak azt mutatja, hogy nálunk sokkal nagyobb a hivatalnoki sereg, mint a mennyit ezen állam szükséglete megbír. Pedig ez nemcsak egyszerűen budget-kérdés, mert ez mélyen érinti a társadalmi foglalkozások helyes elosztásának kérdését is. Ugyanis, a mely állam intelligencziája legnagyobb részben tisztviselőkből áll, az az állam nem tud kifejteni kellő önálló gazdasági tevékenységet, mert annak a tisztviselőnek nem áll módjában, hogy az állam közgazdasági terén növelje a nemzet vagyonát, már pedig ma már csak az az állam tarthatja fenn magát, a mely tőkét gyűjt, vagyont halmoz össze, és annak virágát, gyümölcseit maga is szedi le. Ha tehát a hivatalnoki létszám gyarapítása által arra szoktatjuk a nemzet fiatalabb generáczióit, a nemzet virágait, hogy abból éljenek, abból várják megélhetésüket, a mit minden hónap elsején valamely államkaszszából felvesznek, akkor ez az állami önállóságot, a gazdasági önálló tevékenység termő erejét sohasem lesz hivatva növelni; hanem ellenkezőleg a nemzet megmarad abban a gazdasági elszegényedésben és elposványosodásban, a melyet, ugy látszik, a t. kormány, jelenlegi költségvetési politikája szerint, nem igyekszik, nem is akar kiirtani. (TJgy van! Ugy van! a szélsőhaloldalon.) De lássuk, t. ház, mit mutat a tükör tovább. Egy ijesztő oldala költségvetésünknek az, a mit a hadügyi kormányzat tüntet fel. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) A közösügyi katonai, továbbá a honvédelmi kiadások czimén 126 és fél millióval szerepel ez a tétel a költségvetésben. Tehát közösügyi és honvédelmi kiadási czélokra lD^/o esik összes kiadásainkból, a mi azután, kivéve a honvédséget, igazán improduktív kiadás. (Ugy van! Ugy van! a, szélsöbaloldalon.) Bátor leszek ezt azonnal be is bizonyítani. Én elismerem azt, hogy a többi európai nagyhatalmak költségvetéseiben talán a mi tételeinknél nagyobb tételek szerepelnek katonai kiadásokra felvéve; de nincs csak egy is az összes európai nagyhatalmak közt, a melynek hadügyi kormányzati czélzata a mienkkel összehasonlítható volna. Hiszen azt látjuk és tapasztaljuk, hogy a külföldi nagyhatalmak mind egy magasabb, a messze jövőbe szóló terjeszkedési, hódító politikát követnek és ennek megfelelőleg lehet azután nekik nagy hadseregeket szervezniük és fentartaniok, de hogy ezzel szemben Magyarország és Ausztria mint nagyhatalom a többi nagyhatalmakkal összehasonlítva csak aránylag is valami hódi tó politikát űzne, azt senki sem mondhatja az országban. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Nekünk e tekintetben nincsen egyéb czélunk és feladatunk, mint a mit ma is vallunk, az önvédelem és az önbiztositás politikája. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) No már, hogy ha mi e czélunknak megfelelőleg oly óriási összegeket veszünk fel költségvetésünkbe és szerepeltetünk a hadügyi politika kiadásaira, akkor ez csak óriási politikai kormányzati képtelenségre mutat. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Mert hogy ha mi csak önvédelmi és önbiztonsági politikát folytatunk, akkor nincs szükségünk arra az óriási nagy hadseregre, és az önvédelmi czéllal és feladattal nem áll arányban a tábornoki karnak óriási nagy mértékben való fejlesztése és az azokra fordított hadügyi kiadás. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) A magyar nemzet, bátran
