Képviselőházi napló, 1901. VII. kötet • 1902. május 12–junius 20.

Ülésnapok - 1901-113

lU. országos ülés 1002 kos tartományok, folyton fenyeget, mikor fog bekövetkezni, vigyázni kell arra, hogy ez a katasztrófa minket, Magyarországot, készületlenül ne találjon. Szórói-szóra azt mondja Deák Ferencz a kiegyezési tárgyalás alkalmával és ha a kiszámíthatatlan események ezen katasztrófát egykor csakugyan előidéznék, mi volna jobb reánk nézve? Az-e, hogy ezen katasztrófa Magyarországot államilag — de ép ugy áll ez gazdasági téren is — rendezett állapotban találja? Vagy az, hogy erejében megfogyva, a folytonos provizóriumok zavarának közepette kelljen szembeállanunk a végzetszerű eseményekkel? Az igen t. miniszterelnök ur valamelyik beszédében azt mondja, hogy hiszen arról, hogy odaát Ausztriában mivé fejlődik a helyzet, jót nem állhat. Igaz. de ezt tőle nem is követeljük. Azt azonban teljes joggal megkövetelhetjük, épen a jogfentarfásra alapított és annak nyomán tett, szakadatlanul ismételt nyilatkozatai következtében, hogy ha az a katasztrófa csakugyan bekövetkezik — és az odaát való állapotok ezen katasztrófának nem eltávolodását mutatják nekünk, t. miniszterelnök ur, hanem azt, hogy az fenyeget bennünket, ugy, a mint azt már Deák Ferencz is előrelátta ezen beszédében — akkor, t. miniszterelnök ur, ha Deák Ferencznek csakugyan tanítványa, a mint azzal minduntalan dicsekszik, méltóztassék nekem konczedálni, hogy a provizóriumokkal való gazdálkodása és ojierálása legalább Deák Ferencznek az imént szórói-szóra felolvasott nyilatkozatával kiegyezhetetlen ellentétben áll. (Élénk helyeslés a szélsobaloldalon.) Nessi Pál: Régen megtagadták már Deák elveit! Bakonyi Samu: Pedig, igen tisztelt képviselőház, felfogásunk igazolásában visszamehetünk mi a magyar publiczisztika jelesebbnél jelesebb munkásainak egész sorára, egész gróf Dessewffy Józsefig, gróf Széchenyi Istvánig. Széchenyi István már 1848. márczius 14-én, a felirati vitában azt mondotta, hogy »nemzetünk feladata, hogy az alkotmányos kifejlésnek bázisa a dinasztiának támasza legyen és hogy most az ideje — vagyis már 1848. márcziusban — hogy Magyarország szűnjék meg provinczia lenni, mert lehet anya ország«. Nos, én azt hiszem, 1848. márczius 14-e most a mi napjainkban, legalább ezen vonatkozásokban, a gazdasági harcz tekintetében ismétlődik; mert hiszen a kiegyezési törvénynek az alapfeltétele, t, i. Ausztriának a szilárd alkotmányossága megszűnt, mikor a statusquo odaát uralkodói intézkedés, a császárparagrafus alapján tartható csak fenn. Igenis, most az ideje tehát egy önérzetes és a nemzet érdekeitől teljesen áthatott kormánynak megvalósítani azt, a mit Széchenyi István már 1848. márczius 14-én mondott. (Elénlc helyeslés a szélsobaloldalon.) Hiszen még előbb gróf Dessewffy József, a ki pedig bizonyos mértékben és irányban Széchenyi Istvánnak is oppozicziójává lett, szintén azt ál- I KÉrvn. NAPLÓ. 1901—1906. vn, KÖTET. méLJus 13-án

} kedden. 41 litja és tanítja, hogy »eleink kötések mellett csatolták magukat a szomszédos fejedelem alá, csupán a köz- és viszonos védelem tekintetében, nem pedig, hogy akár szorgalmuk (mai szóval: iparuk), akár kereskedésük, akármi más jussaik, akárki más, ha ugyanazon fejedelem alatt levő más ország javának is alá legyenek vetve«. (Ugy van! a szélsobaloldalon.) Hát, t. képviselőház, azon hallgatás, azon némaság, azon sötétség közepett, a melyet tanusit az igen tisztelt kormány és a melyet neki méltán vethetünk szemére ezekről a padokról, vájjon mi garancziája van ennek a nemzetnek arra, hogy ez az alávetés a köz- és viszonos védelem tekintetén nem fog-e túlmenni megint azokra a területekre is, a melyekre nézve már gróf Dessewffy József »Taglalat«-ábau kimutatta és bizonyította, hogy a szomszéd országok fejedelmével létesített kötéseink azokra semmiesetre ki nem terjednek? (Elénlc hdyeslés a szélsőhaloldalon.) De, t. képviselőház, ezen a közjogi alapon hasonló méltánylásban, hasonló elismerésben és védelemben részesült a magyar állam függetlensége nemcsak befelé, nemcsak gazdasági téren, hanem kifelé is, az ország határain túl. (Ugy van! a szélsobaloldalon.) T. miniszterelnök ur és tisztelt képviselőház ! Egy u. n. kényes kérdéshez értem, (Halljuk••! Halljuk!) a mely azonban az én igénytelen meggyőződésem szerint, ha elfogulatlan bírálat alá akarja venni a ház az igen tisztelt miniszterelnök urnak ebben a kérdésben tett nyilatkozatait, első sorban magára az igen tisztelt miniszterelnök úrra és politikájára nézve kell, hogy elég kényes legyen. Én azonban respektálom a kérdés kényes voltát, mert hiszen látom, — arra tanit a történelem, — hogy ez a nemzet abban a kapcsolatban, a mely minduntalan felvet ilyen kérdéseket, Lear király leányai között körülbelül a Cordélia sorsára van szánva, a ki igy sóhajt fel: »Boldogtalan én, a ki számhoz nem bírom emelni szivemet«. Az igen t. miniszterelnök ur ékesszólásában nekünk igen gyakran van alkalmunk gyönyörködni. Nem tudom, hiszen annak tanúi nem lehetünk és igy sem pro, sem contra nem bizonyíthatjuk, hogy illetékes helyen micsoda erővel nyilatkozik meg ez a mindnyájunk által elismert nagy ékesszólás. Ha azonban az eredményekből kell ítélni, akkor azt kell konstatálnunk, hogy Cordélia keservét az igen t. miniszterelnök ur is érzi ott fenn, mert hiszen szájához nem birja emelni szivét. (Elénk helyeslés a szélsobaloldalon.) Hogy miért eshettek meg olyan dolgok, a melyek, ugy látszik, meg fognak esni a közel jövőben, arra az igen t. miniszterelnök ur egy erről az oldalról hozzá intézett kérdésre azt a feleletet adta. hogy, ha igy is volna, hogy t. i. egy nagyfontosságú nemzetközi érintkezésben és egy nagyjelentőségű közjogi aktusnál a magyar 6