Képviselőházi napló, 1901. VII. kötet • 1902. május 12–junius 20.
Ülésnapok - 1901-113
30 Ili. országos ülés 1902 május 13-án, kedden. képviselő uraknak. T. ház! Mi nem támadtuk meg a szólásszabadságot. Megtörtént, hiszen emberi dolog. — nihil humánum nobis aliennm, — emberek vagyunk, hogy oly követelésekkel szemben, melyeket a nemzetiségi képviselők itt támasztottak, nem lehetett máskép, mint a felháborodás hangján beszélni és bármennyire tiszteljem én a szólásszabadságot, meg a parlamenti illem szabályait, azt hiszem, hogy én inkább ember akarok mindig maradni és magyar akarok maradni, mintsem hogy a diszcziplina annyira uralkodjék rajtam, hogy az ilyeneket is bevegyem. (Helyeslés a szélsőbáloldalon.) Azután nézzünk végig, t. képviselőtársam, vájjon az emberiség nagy evoluczióiuál a higgadt diszcziplina döntött-e, vájjon ezeket nem nemes hevületek vezették-e és nem a nemes hevület szólalt-e meg e pártból, midőn a nemzetiségi követeléseket erélyesen repudiálta? (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) A t. képviselő ur beszédét a liberalizmus dicsőítésével végzi. Hát, t. ház, a liberalizmus kérdése és jelszava annyira elnyűtt, hogy a jó izlés tiltja úgyszólván azt, hogy az ember a liberáliznrast agy, a mint azt itt alkalmazni szokták, még csak emlegesse is. Meggyőződésem az, t. ház, hogy a liberalizmus ma már minden embernek a szellemi gúnyája, az a prima kvalifikáczió, a melylyel minden művelt ember rendelkezik, azzal tehát külön dicsekedni felesleges. Vészi József: De az ellenkezőjével se! Babó Mihály: Hol találja az ellenkezőt? Olay Lajos: Itt csak nem találja? Krasznay Ferencz: T. ház! A liberalizmus az emberiségnek egyik legnemesebb evolucziója volt, mikor a középkor szükkeblüségével, türelmetlenségével szakítva, azon nagy humanisztikus ideákat, melyeken a mai művelt emberiség áll, bevitte az államéletbe is. A liberalizmus sok mindent jelent. Jelenti többek közt a türelmes séget is, azt a türelmességet, a melyet önök megtagadtak, az a párt, melyhez önök röviddel ezelőtt is tartoztak, mely kiirtott ebben a hazában minden más politikai véleményt, a mely lehetetlenné tette, hogy Magyarországon egészséges közvélemény támadjon, mert a ki ahhoz az önök pártnak nevezett csojiortjához nem tartozott, az lehetett jellem, lehetett tehetség, az nem számított. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldahn.) Hát, t. képviselőtársam, a liberalizmust én is szeretem, mert magamat is, ezt a pártot is liberálisnak tartom és mert a liberalizmust oly szentnek tartom, szeretném, ha a magyar liberalizmus töi'ténetéből ki tudnám törölni azt a momentumot, mikor a liberalizmussal éveken keresztül ez a csoport — a melyhez a képviselő ur is tartozott — visszaélt, és szeretném kitörölni a liberalizmus történetéből azokat a foltokat, melyekkel a liberális lepedő ott ékeskedik. (Derültség a szélsöbaloldahn-) Engedjék meg, hogy ezek után csak röviden végezzek Nagylak érdemes képviselőjének felszólalásával. Én azt hiszem, hogy a t, miniszter ur elmondhatja erre a beszédre, hogy: uram, csak az ilyen barátaimtól szabadíts meg, ellenségeimmel szemben majd csak boldogulok magam is. (Tetszés a szélsöbaloldahn.) Méltóztassék megengedni, hogy ezután teljes rövidséggel áttérjek a vita ttilajdonképeni tárgyára, az appropriáczió kérdésére. (Halljuk!) Tisztelettel kijelentem, hogy a kormánynak a felhatalmazást arra, hogy az állam szükségleteit a költségvetés bevételeiből fedezze, nem adom meg és nem adhatom meg. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Ezen szavazatom indokolására nem akarok egyszerűen arra hivatkozni, hogy ahhoz a párthoz tartozom, a mely a kormányéval diametrálisan ellenkező közjogi és gazdasági politikát követel. (Igaz! Ugy van! a szélsöbahldalon.) Nem kívánok egyszerűen a pártállás köpenyegébe burkolózni, hanem azon leszek, hogy az államélet egy terén legalább kimutassam, hogy bizalmatlanságomnak érdemleges okai vannak és hogy az államéletnek azt a hajóját, a melyet közgazdaságinak nevezünk, a. kormány oly veszélyes sziklák közé juttatta, melyek közül a menekülés csak gazdasági jövőnk feladásával lehetséges. (Igaz! Ugy van! a szélsöhaloldalon.) Én azt hiszem, hogy ha a magyar közgazdaságot tekintjük, ugy az, a miben mindnyájan megegyezhetünk, az csak szomorú beismerés lehet. Magyarország gazdag ország volt addig, a mig a gazdasági exigencziák a legközvetlenebb testi szükségletek kielégítéséből állottak. Ma azonban szegény és hátramaradott ország a nevünk. Ma odaát a kormánypárton is századok mulasztásairól beszélnek. Mi volna ennek következetes folyománya? Az, hogy rendkívüli eszközökkel, nagy, hatalmas alkotásokkal igyekezzünk elérni azt a czélt, a mely abban áll, hogy odasorakozzunk a nyugati kulturállamok sorába, azok közé a kulturállamok közé, a melyek Amerikával élükön sietnek, melyeket annál gyorsabb léptekkel kell követnünk, mert a távolság köztünk napról-napra nagyobbodik. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Azt hiszem, hogy minden hazafi, a ki a nyugati kulturállamok boldogulását nézi, a ki látja azt a soha meg nem szűnő haladást, a mely az ottani népek közjólétét előidézi, az lelkének dimenziói szerint keresztül megy azon a nagy lelki evoluczión, melyen egyszer a nagy Széchenyi ment keresztül: töprengj és keresve keresi a hátramaradottság okait. És látnia kell a tűnődőnek, hogy mióta a technikai és kereskedelmi czivilizáczió a művelt világrészekbe beköszöntött, ez a nemzet, a magyar haza, természeti kincseinek felhasználásában és ipari erőkre való alkalmazásában anynyit mulasztott, mint a mennyivel még egy nemzetet eltartani lehetne. (Igaz ! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A magyar nemzetet gazdasági önállóságra, gazdasági ideák iránti fogékonyságra nem neI vélték. Eddigi gazdasági vergődéseinket ezúttal
