Képviselőházi napló, 1901. VII. kötet • 1902. május 12–junius 20.
Ülésnapok - 1901-112
20 112. országos ülés 1902 május 12-én, hétfőn. jobban biztosítsák e tekintetben a befolyást, azt látjuk, hogy a múltban a Czézár és a pontifexnek, a jelenben pedig pl. a czárnak és az ügynevezett szent szinodus elnökének tisztje egy és ugyanazon személyben összpontosul. Ha nem is egészben, de részben nálunk is jelentkezik ezen velleitás, mert biszen az egyházpolitikai törvények igen élénken érintik a vallásos meggyőződéseknek ne nyulj-hozzám virágát; mig másrészről a felekezeten kívül való állásnak legalizálása tárt kaput nyit arra, hogy e haza polgárai minden pozitiv hit nélkül élhessenek, gyermekeiket is igy nevelhessék s igy ellentétbe jöjjenek az emberi szivnek leghatalmasabb ösztönével, a vallásival. Mivel a t. kormány nem egyszer és nyomatékkal hangsúlyozta, hogy ezen a téren orvoslást, melyet pedig mi folyton sürgetünk, nyújtani nem fog, mert nem akar, nagyon természetes, hogy mi iránta bizalommal nem viseltetünk, és igy nincs más háti a. mint hogy újra kijelentsem, hogy a jelenleg tárgyalás alatt levő törvényjavaslatot el nem fogadjuk. (É'énh helyeslés a néppárion.) Elnök: Az ülést öt perezre felfüggesztem. (Szünet után.) Elnök: T. ház! Az ülést újból megnyitom, Illyés Bálint jegyző: Lovászy Márton! Lovászy Márton : T. képviselőház ! Ha kezünkbe veszszük ezt a szőnyegen fekvő törvényjavaslatot és különösen, ha annak második szakaszát tekintjük, a mely a kiadásokat foglalja magában, azt találjuk. — és ezt nem tagadhatjuk el, — hogy sok jó van benne. Megtaláljuk a nyomait annak a törekvésnek, hogy a magyar állam költségvetése az legyen, a minek lennie kell, t. i. egy kultúrállam nagy feladatokat betöltő költségvetése. Mert eltekintve azoktól a tételek tűi, a melyek nagyon fontosak, de a melyekről most bővebben beszélni nem akarok, eltekintve, mondom, azoktól a tételektől, a melyek folytonos és állandó vérveszteséget okoznak ebben a költségvetésben, mert az abban foglalt kiadásokat külföldre. Ausztriába vezetik el, látjuk azt, hogy a magyar állam egy sokoldalú gazdasági és kulturális tevékenységet folytat. Látjuk azt. hogy az állam épitkezik, iskolákat állit fel, hóna alá nyúl egyes termelési ágaknak imittamott, egy szóval: igyekszik megfelelni annak, hogy az legyen tz a költségvetés, a minek egy rendezett, modern állam költségvetésének lennie kell. Mert az állami háztartásnak azt a szerepet kell vinnie a nemzet organizmusában, mint a vérkeringésnek az emberi organizmusban, hogy t. i. a felesleges vért elvonja az egyes szervektől és oda vezesse, a hol bizonyos hiányokat lát, a hol fokozott tevékenységre van szükség, egy szóval, a hol pótolni, lendíteni való van, Ha egy ekkora, egy ezer százmilliós költségvetés ezt a feladatot jól betölti, akkor kétségtelen, hogy annak pár év alatt, vagy mondjuk, pár évtized alatt át kellene alakítania ennek az egész országnak közgazdaságát, virulásra és virágzásra kellene hoznia mindent, — és azt látjuk, hogy ennek mindenütt épen az ellenkezője következik be. Immár tagadhatatlan tényként állapítható meg az, hogy az ország az elszegényedésig jutott el, és hogy annak gazdasági élete bomlásban, pusztulásban, a legnagyobb fokú hanyatlásban van. (Ugy van! a néppárton és a szélsobaloldálon.) Ez az eltagadhatatlan és bebizonyított tény a legékesebben szóló, de egyszersmind a legszomorúbb czáfolata is annak a politikai rendszernek, a melyet a túloldalon érvényesítenek. (Ugy van! a szélsobaloldálon.) Mert ennek a politikai rendszernek mi lehet az alapeszméje? Próbáljunk meg beilleszkedni a 67-es felfogásba. Más alapeszméje az én felfogásom szerint nem lehet, mint az, — a mint ma Kossuth Ferencz t. képviselőtársam is jelezte —hogy : lemondani az állami élet nagy attribútumairól. De miért? Azért, hogy a nemzet ne legyen kénytelen ezeknek védelmére és ezeknek vissza vívására fordítani erejét, hanem az ekként megtakarított erőt fordítsa az ő belső konszolidácziójára, az ő gazdasági, társadalmi és kulturális megerősödésére. (ügy van! a. szélsobaloldálon.) Nos, t. képviselőház, bekövetkezett-e ez a konszolidáczió ? Nem következett be, hanem bekövetkezett az, hogy a mostani gazdasági helyzet egész tömegét vetette fel azoknak a. szocziális és gazdasági vészteljes problémáknak, a melyekre Kristóffy t. képviselőtársam az imént olyan büszkén hivatkozott és a melyekre nézve én neki csak azt mondom, hogy azokért a veszedelmes j)roblémákért a felelősség csakis őket terheli, (Ugy van! a, szélsobaloldálon.) és e felelősséget nem lehet elhárítani még azzal sem, ha valaki oda áll a legelső sorba annak az uj rendnek védelmezői közé, a mely rend ellen körömszakadtáig harczolt. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldálon.) Kétségtelen tény tehát, hogy az ország a gazdasági válság és elpusztulás szélére jutott. Ennek mentségére fel szokták hozni — kivált az igen t. pénzügyminiszter ur szokta ezt mondani, hogy a valódi okot elrejtse — hogy hiszen ez a válság európai jellegű és ez egy nagy európai áramlat, a melynek hatása alól mi sem vonhattuk ki magunkat, Itt azonban, t. képviselőház, a pénzügyminiszter ur elfeledkezett valamiről, arról a nagy különbségről, a mely mi köztünk és azon nagy nyugati államok közt van, a melyek szintén tagadhatatlanul a válság alatt szenvednek. Az történt ugyanis az utolsó három évtized alatt, hogy Magyarország fölemésztette és kimerítette azt az utolsó tartalékerejét, a mely állománya és lakosságának érintetlen szűz hitelében rejlett. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldálon.) A külföldön- ennek a proczesszusnak épen az ellenkezőjét látjuk. Ott a gazdasági virágzás éveiben nagy