Képviselőházi napló, 1901. VI. kötet • 1902. április 23–május 10.

Ülésnapok - 1901-99

58 99. országos ülés 1902 április 24-én, csütörtökön. nyelvünk más nemzetek rabszolgája legyen s mintegy kéjgyönyörrel szűrjük át gondolatainkat idegen nemzetek agyvelején, kéjgyönyörrel húzzuk mondatainkat idegen népek mondatának kaptafájára, mintha bizony a magyar koponya képes volna oly gondolatokat is termelni, melyeket saját nyelvén czikkelyezni nem volna képes. Mondjunk le tisztelt képviselőtársaim, ezen, nyelvünket, nemzetünket sorvasztó kéjgyönyör élvezéséről; beszéljünk, alkossunk törvényt azon hamisítatlan nyelven, a milyen nyelven értenek és beszélnek azon vért és pénzt adózó polgártársaink, kik minket bizalmukkal megajándékozva ide küldöttek. Fontoljuk meg jól, hogy lehet a magjainemzet anyagilag boldog, megelégedett, de ha nyelve elfajul, megszűnik magyar lenni, ellenben legyen anyagilag bármennyire szegény s kényszerítse a végzet bármily létfentartási tusára, ha nyelve tisztaságát, függetlenségét megóvja, él tovább s a népek sokaságában folytatni fogja történeti hivatását. Lehetnek tisztelt képviselőtársaim között olyanok is, kikben azon gondolat támadhat, hogy mindezeket miért hoztam én fel épen az igazságügyi költségvetés előirányzatánál s miért nem, mint illetékesebb helyen, az oktatásügyi költségelőirányzatnál? Hát röviden felelek erre is, t. ház. (Halljuk! Halljuk!) Azért nem hoztam fel ott, mert közoktatási ügyünk kormányzójának a magyar nemzet gyermekeinek, fiatalságának helyes irányú neveléséről és a legnemesebb czél elérhetésére szolgáló tankönyvek megalkottatásáról kell gondoskodnia, mi azonban már azok közé tartozunk, kiknek nevelése befejezettnek tekintendő, vagyis nekünk már önönmagunkról kell gondoskodni. Továbbá azért, mert tőlünk már oktatásügyi kormányzónk is minden cselekményünknél a leghelyesebbet várhatja, végül azért, mert állami életünk intézményei között igazságügyi intézményünkről alkotjuk meg aránylag legtöbb és legterjedelmesebb törvényeinket. (Ugy van! jobi)felül.) Polgári életünket szabályozó törvényeink összessége képezi azon bibliát, vagy mondjuk: »szentirást«, melyet az állam társadalmi életének minden rétegében, kezdve a koldustól föl, egészen a trón zsámolyáig, éjjel-nappal lapoznak az emberek. Abban keresik személy- és vagyonbiztonságuk megóvására az üdvözítő igéket. Abban keresik sértett jogaik orvoslását, családi életük boldogságát. Abban kutatják vélt, sóvárgott igazukat. Abban nyomozzák anyagi és erkölcsi fájdalmukra a gyógyító-írt, már pedig, ha e bibliába, e szent-könyvbe helytelen gondolatokat, hibás fogalmakat és zavaros mondatokat csúsztatnánk be, azok egyenkint és összesen is oly mély barázdát szántanának a nemzet nyelvén, mely csak nehezen volna gyógyítható. (Ugy van!) Mi itt e házban minden szavunkkal, minden alkotásunkkal a magyar nemzetnek perczenkint változó történetét irjuk, vigyázzunk tehát minden gondolatunkra, minden szavunkra, nehogy a késő kor számára mi magunk hamisitsuk meg saját történetünket. Ezek elmondása után, azt hiszem, nem lesz elhamarkodott, ha most már áttérek magára a költségvetés bírálatára. Pártállásra való tekintet nélkül — legalább énigy hiszem — mindannyian egyetértünk abban, hogy állami életünk intézményei között — a fejlődött tudomány s a kor kívánalmának megfelelőleg — egyetlenegy sem ment át rövid tiz év alatt oly lényeges alakuláson, mint igazságügyi intézményünk. A már gyakorlati alkalmazásba lépett törvényeinkről ez alkalommal szólani fölöslegesnek tartom, azt is csak megérintem, hogy a várvavárt általános perrendtartás immár a ház asztalára van letéve s rövid idő multán a polgári törvénykönyv is odakerül s így más következtetésre nem juthatok, mint arra, hogy a fáradalmat nem ismerő, munkás igazságügyi miniszter urnak elismerésemmel adózzam, s habár a költségelőirányzat minden egyes tételét áttanulmányozván, az ellen, mint igazolt ellen érdemi kifogást nem teszek, ezzel még sem zárom el magam előtt azon jogot, hogy egyes észrevételeket ne tegyek. T. ház! Mi, mint Kelet és Nyugot között álló nemzet, minden fontosabb törvényünk alkotásánál két lényeges hibát követünk el, és pedig: Habár tudjuk, hogy a nyugati nemzetek más életviszonyok között fejlődnek, mint mi, mégis igen gyakran a magyar egyéniségének megfelelő átmenet nélkül átveszszük intézményeiket, s habár tudjuk, hogy műveltségben is pár lépéssel előbbre vannak, mint mi, mégis bele erőszakoljuk magunkat az ő törvényeikbe, ezért van aztán az, hogy törvényeinken csakhamar változtatnunk kell, mert vagy korán, vagy már későn veszszük azt át. A másik, szintén lényeges mulasztásunk az, hogy mi csak Nyugatra, Délkelet felé sohasem tekintünk, pedig mi félig Keleten, félig Nyugaton vagyunk. Sohasem hallottam, tisztelt ház, hogy a mi kormányunk egyik-másik állami intézményünk szervezését megelőzőleg a keleti népek életviszonyainak tanulmányozására fordította volna figyelmét, mintha bizony a keleti népeknél társadalmi és állami életfejlődés nem is volna! Ám legyen — nemzeti államunk teljes kiépítéséhez szerezzük be a szilárd anyagot Nyugatról, a ragasztásra szükséges homokot pedig keressük Keleten — hiszen művészetünk nemzetiségi jellegének gyökérszála is Keleten van. Tegyünk ugy, tisztelt ház, mint Szent István, ki az állam szervezetéhez csak a keretet vette Nyugatról, a keret tartalmát azonban a nemzet egyéniségével töltötte ki — nekem ugy tűnik fel, mintha most megfordítva cselekednénk — talán ezért látom ép a magyar nemzetnek egyes