Képviselőházi napló, 1901. VI. kötet • 1902. április 23–május 10.

Ülésnapok - 1901-111

406 111. országos ülés 1902 május 10-én, szombaton. szerencsés reámutatni, hogy miben. Én nem is nagyon panaszkodtam, mert hiszen először is a nagy »lepedő rámboritás« nézetem szerint nem egészen takart el engem, másodszor, (Halljuk! Halljuk!) nem is vettem rossz néven, nem is jajdultam fel ellene nagyon, csak azt mondtam, hogy rám teritette a lepedőt. Ott, a hol a t. képviselő ur azt mondja, hogy micsoda jogon — nem igy szó szerint, de az értelme az volt — hogy micsoda inkonzequencziával foglalkozik tulajdonképen a miniszterelnök a boszniai dolgokkal, holott annak idején épen azon dolgok folytán hagyta el. . . Barta Ödön : Ez a beszédemben nincsen benn! Széll Kálmán miniszterelnök: Tudom, nem igy mondta, de ez az értelme: különben miért méltóztatott volna előállani vele. Nem czitálhatok most mindent; nagyon sok keresésbe kerülne. Szóval azt mondta a t. képviselő ur és ezt czitálom, hogy akkor, a mikor azt a lépést tettem, hogy én arról a székről elmentem, a bahért vagy az elismerést elfogadtam. (Egy hang balfelöl: Akczeptálta !) Igen. akczeptáltam; igy mondta, Madarász József t. képviselőtársam kedvéért mondtam, hogy »elfogadtam.« Abban, hogy a t. képviselő ur szembe állítja azt a tényt, hogy azt mondta, akkor én elfogadtam az elismerést és abban, hogy ezt szükségesnek tartja most a bosnyák kérdésekkel kapcsolatosan felhozni: ebben, az én fülem meglehetősen kényes, de nem is kell oda nagyon kényes fül, minden ember lát abban egy bizonyos élt. Erre mondtam én, hogy ebben van a lepedő rámboritása. Barta Ödön: Megdicsértem! Széll Kálmán miniszterelnök: Hogy kiczifrázza és szép színekkel lássa el, valami hímzéssel, azt a lepedőt, megdicsért. A hímzés rajta volt, a dicséret, de azért a lepedőt éreztem. (Derültség.) Erre reagáltam pár szóval, meg is mondtam miért. Tegnaj) és korábban is, mikor a vita kezdődött, hallottam, nem a képviselő úrtól, hanem barátainak egynémelyikétől, — azoktól sem veszem rossz néven, ha a vita hevében ilyent mondanak — mondom, hallottam, mikor védtem a javaslatot ós mikor ott közbeszólásokkal valaki azt mondta, hogy nincsen a miniszterelnöknek igaza, vagy pedig támadták a javaslatot épen a t. barátom és Pichler Győző argumentumaival is, azt mondták nekem: mondjon le. (Derültség a jobboldalon. Felkiáltások a szélsöbaloldalon: Mondjon le!) Most is mondják. Lengyel Zoltán t. képviselő urnak velem szemben ez a legfőbb óhajtása és ezen legfőbb óhajtásának olyan sokszor ad kifejezést. Eszembe jut, hogy mire is való hát, ha itt valaki egy nehéz helyzetben előállott collisio officiorum momentumában erősen megáll a meggyőződése mellett és ott hagyja a hatalmat és ott hagyja akkor, a mikor talán kívánatosabb volt, mint ma, ezelőtt 24 évvel: ha aztán, 24 év múlva, jönnek és azt mondják: hát hiszen elment, akkor akezeptálta az elismerést; hogy van, mint van, micsoda következetlenségbe jut! Hát engedelmet kérek, ilyen érzés rezeg meg az ember mellében, a mikor azt hallja. De ez engem nem tántorít meg sem pro, sem kontra. (Hosszas élénk éljenzés a jobboldalon.) Én menni fogok a magam utján, a magam kötelességei szerint, (Elénk éljenzés és taps a jobboldalon.) Engem az nem csábit, hogy ha valaki azt mondja, hogy talán a lemondás populáris aureola fényét vonná fejem köré, mikor én azt hiszem, hogy az én lemondásom az ország érdekeivel nincsen megegyezésben és az én lemondásom az országnak érdekében nincs. Az ilyes nyilatkozatok nem fognak megrettenteni, hogy teljesítsem kötelességemet addig, a míg kell! A mikor azt látom, hogy nem lehet, nem tudom megcsinálni a mit kell és hogy az ország érdekében nem fekszik, hogy itt maradjak: legyenek meggyőződve arról a t. képviselő urak, hogy akkor Lengyel Zoltán t. képviselő ur figyelmeztetése nem kell nekem, hanem megyek önkényt. (Elénk tetszés és éljenzés a jobboldalon.) Azt mondja t. képviselőtársam, hogy a zárszámadásokra én azt mondtam, (Halljuk! Halljuk !) hogy azért nem idéztem a zárszámadásbeli tételeket minden évről, mert azok némely esztendőből, a mint előttem feküsznek, hézagosak. Arra nekem időm nincsen, hogy én egy ilyen hosszas beszédnek azután a revíziójával foglalatoskódhassam. Engedelmet kérek, én néha egy-egy passzust megnézek, a mi kényes; de én soha az egész beszédemet át nem nézhetem. Hát az a szó talán a beszéd hevében kimaradt, hogy az »előttem fekvő« kimutatás hézagos; mert azt természetesen nem akarhattam mondani, hogy a zárszámadások hézagosak. Barta Ödön: Én szószerint idéztem! Széll Kálmán miniszterelnök: íme, azt magyarázom. Bocsánatot kérek, az lapsus lingvae volt; nem mondtam, hogy hézagos. Méltóztassék megnézni, itt feküsznek előttem a zárszámadások. Ebből két esztendő hiányzik, a többi mind itt van. És miért hiányzik az a két esztendő ? Azért, mert azon esztendőből való zárszámadásokat nagyhirtelen, akkor, a mikor ezen kimutatást készítettük, az az osztály, vagy tisztviselő nem tudta megtalálni; ez a kimutatás csak két évre nézve hiányos. De itt van a zárszámadási kimutatás is, a melyről megmondtam tegnap, hogy közkézen forog, a minisztérium helybenhagyásával, átvizsgálásával láttatik el, hozzám jut, én átadom a pénzügyminiszter urnak és az évről évre átvizsgálja, Már tegnap mondottam, hogy a zárszámadási feleslegek megfelelnek, sőt nagyobbak az előirányzati feleslegeknél és az eltérés 6U, 70, 80.000 korona között váltakozik évente. A mi a vasúti üzleti feleslegeket illeti, azt kérdezte t. képviselőtársain, — és igaza van abban — hogy szeretné tudni, hogy azok mily összegre rúgnak, mert akkor talál megnyugvást abban, hogy az előlegek refundálására ezek a vasutak alkalma-