Képviselőházi napló, 1901. VI. kötet • 1902. április 23–május 10.

Ülésnapok - 1901-111

396 111. országos ülés 1902 május 10-én, szombaton. És a mikor én olvasom a külügyminiszter expozéjában a hármas-szövetséget dicsőítő szavakat, hogy a hármas-szövetség bevált, mert a statusquót és igy az egyes országok határait megvédelmezi, akkor erre csak az a megjegyzésem, hogy lehet ám háborút folytatni ország határán ejtethető sérelem nélkül is, ha a szomszéd államok közgazdasági összeköttetéseit akarja szomszédos, sőt szövetséges állam tönkretenni, mint Németország teszi. (Igaz! Ugy van! a néppárton.) Lehet folytatni egy vámháborut, mint a hogy Németország öntudatosan elbánik a mi bevitelünkkel. Ott van a marhakiviteleknél a szerződésünk megszegése, ott van az az aknamunka, a melyet Romániában közgazdasági téren ellenünk megindítottak. Ott van a Törökországban ellenünk folytatott közgazdasági hajsza és a kinek a szeme még erre sem nyilt meg, ugy ott van az uj vámszerződés tárgyalása Németországban, a melylyel közgazdaságunkat megsemmisíteni czélozzák. (Helyeslés a néppárton.) Kérdem, ez az a barátság, ez az a hármas-szövetség, a melyért mi annyit áldozunk, a melyért már-már elviselhetlen terheket vállaltunk magunkra, csak azért, hogy ki tudjuk elégíteni azokat a telhetetlen követeléseket, a melyeket hadi szempontból épen onnan diktálnak mireánk. (Igaz! Ugy van! a néppárton és a szélsöbaloldalon.) Én ezt bátran ki merem mondani, tessék velem bárkinek szembe szállni, a ki ennek az ellenkezőjét be tudja bizonyítani, nem politikai szemfényvesztés-e ez a szomorú valóság? Ez felel meg a hármas-szövetség tulajdonképeni értékének, igazi mérlegelésének. A többi mind csak szemfényvesztés és diplomácziai formula, a mi elhangzik, de a tények egészen mást mutatnak. (Igaz! Ugy van! a néppárton és a szélsőbaloldalon.) T. képviselőház! Épen erre mutattam rá beszédemben, a mikor Bosznia birtoklásának ki nem használását itt a t. ház előtt ecseteltem. Nem egy szakemberrel beszéltem azóta és azelőtt, és mindenki igazat adott nekem a tekintetben, hogy óriási hanyagság és mulasztás terheli diplomácziánkat azért, hogy azt a helyzetet, a melyet nekünk Bosznia a Balkánon biztosított, ki nem használja. És itt a t. miniszterelnök úrhoz volna egy szavam; ő az én beszédemet úgyszólván értékében le akarta szállítani. Széll Kálmán miniszterelnök: Dehogy akarta! Major Ferencz: És bizonyos ellentétet fedezett fel beszédem, gondolkodásom és eddigi nyilatkozataim között. Épen az ellenkezője áll, t, miniszterelnök ur, a mit be fogok bizonyítani. Konstatálhatom, hogy nem én simultam a t. miniszterelnök ur beszédéhez és felfogásához, hanem a t. miniszterelnök ur simult ahhoz, a mit én nem ma, hanem már 5—6 év óta folyton sürgetek minden vitánál, minden kereskedelmi költségvetési tárgyalásnál, midőn mintegy fel akartam zaklatni a közvéleményt, hogy egyszer már gondoljon Boszniára és ne engedje meg, hogy a magyar érdekek annyira háttérbe szoruljanak közgazdasági és közlekedési szempontból. Engedje meg a t. miniszterelnök ur, hogy én az igazságot minden irányban egyformán szolgáltassam. Megtettem ezt a múltkor is, nem takargattam semmit, megmondtam, hogy mi e törvényjavaslat érdeme és megmondtam, hogy mi benne a rossz és mi az, a mi reánk nézve határozottan káros. Hiszen az ón határozati javaslatom maga miről tanúskodik? Arról, hogy mi legalább most, a 12-ik órában követeljük azt, a mit már évtizedekkel ezelőtt kellett volna megalkotni. Csak azt követeljük, a mit a parlament már 21 évvel ezelőtt egyhangúlag követelt. Hiszen, t. miniszterelnök ur, nem én vagyok köteles elsősorban a ház határozatát respektálni. Széll Kálmán miniszterelnök: Hiszen semmi sem történt és most történik! Húsz év alatt semmi sem történt és most történik! Major Ferencz: Majd megmondom, hogy minek kellett volna történnie! Széll Kálmán miniszterelnök: Húsz évig nem én voltam miniszter! Major Ferencz: T. ház! Én megmondtam, hogy mit találok elismerésre méltót, de meg kell mondanom azt is, a miért nem jár elismerés, mert nem engedem meg, hogy túlbecsültessék az, a mit túlbecsülni nem szabad, hanem le fogom szállítani kellő értékére azt, a mit a miniszterelnök ur ebbe a javaslatba belevétetett, összehasonlítva azzal, a mit veszélyünkre átengedett. (Halijai! Halijuk!) Közgazdasági kérdéseknél a mérleget kell venni, annak serpenyőibe rakni azt, a mit adunk és kapunk. Engem nem elégit ki, ha az egyik serpenyőben egy fillér, a másikban pedig egy korona érték van, mert a mérleg igy felbillen, Már pedig ez a viszony van ennél a törvényjavaslatnál. Kérem a t. házat, legyen szives megajándékozni egy kis türelemmel, hogy tisztázhassam ezt a kérdést, és bebizonyíthassam azt, hogy a többség, a mely a miniszterelnök úrral egyetemben mandatáriusa azoknak a dolgoknak, a melyek a múltban történtek, milyen könnyen feladja álláspontját és milyen könnyen alkuszik meg olyankor, a mikor megalkudni nem szabad. Majd kimutatom, hogy mily sérelmes következményei lesznek annak, ha ez a törvényjavaslat nem oldja meg azt, a mit már húsz évvel ezelőtt meg kellett volna oldani. (Mozgás balról.) Gr. Zichy Aladár: Nincs miniszter! Major Ferencz: Addig nem beszélek, a mig a miniszterelnök ur be nem jön. Lengyel Zoltán: Elnöki intézkedést kérünk! (Mozgás jobbról.) Major Ferencz (Miután a miniszterelnök a terembe lépett.): T, képviselőház! Szabad legyen tehát most magára a törvényjavaslatra -egészen