Képviselőházi napló, 1901. VI. kötet • 1902. április 23–május 10.

Ülésnapok - 1901-105

232 105. országos ülés 1902 május 1-én, csütörtökön. így beszélt a t. miniszter ur. A mi illeti az »ócsárlás« kifejezést . . . B. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Nem arra vonatkoztattam! Thaly Kálmán: ... Én nem voltam jelen Tóth János képviselőtársam beszédénél, de olvastam azt a lapokból és talán az az »ócsárlás« szó egy kissé erős és kemény és ugy hiszem, csak véletlenül csúszott ki a miniszter ur ajkán; mert olyan dolgokat, a mik egyenesen óesárlást jelentenének, talán mégsem mondott Tóth János képviselő ur. A mi már most azt a csudálatos átváltozásomat illeti, hogy itt vagyok én, Thaly Kálmán, a ki mindig kikeltem a Ludovika-akadémia ellen — ezt ugyan nem irnám alá; a jót elismertem mindig benne, a rosszat nem helyeseltem •— hogy itt vagyok én; én odamentem, megnéztem az intézetet és más nézetem volt, mikor kijöttem, hát meglehet, hogy hanyatló korommal emlékező tehetségem rosszabbodik, bár barátaim nem tartják ezt a legrosszabbnak; de visszatérve erre, nem tudom elképzelni ezt a látogatásomat. Többször is látogattam én aLudovikaakadémiát régebben, azonban arra a látogatásra, a mely engem megfordított volna, a mely csodát tett volna velem, nem emlékszem. Azért igen óhajtanám, ha a t. miniszter ur bővebben utalna arra, hogy emlékező tehetségemnek esetleges fogyatékosságát helyreigazíthassam. Én a Ludovika-akadémiában régen voltam, még Szvetics igazgató idejében voltam ott utoljára. Szvetics altábornagy nyugdíjban van; azt hiszem, 8—10 esztendeje lesz annak, hogy megszűnt igazgató lenni. Akkor elismertem minden jót, a mit láttam, tudtam azt, hogy Szvetics igazgató valóságos édes apja a növendékeknek, a ki szeretettel gondoskodik róluk. Azonban a hiányokat is, a hibákat is elmondtam az intézetről, de azok a hiányok és hibák nem az ottani kezelésben és személyzetben rejlettek, hanem a rendszerben, a mely rendszer szerint kellett a Ludovika-akadémia igazgatójának és tanárainak eljárni, bárkik is voltak azok. Nevezetesen mindig kiemeltem a növendékekkel való emberies, becsületes, derék atyai szeretettel való bánásmódot, ugyanakkor mindig kárhoztattam és törvényellenesnek is nyilvánítottam azt, hogy némely tantárgyakat németül adnak elő, mert a Ludovika-akadémia tannyelve eredetileg, kezdettől fogva és törvényileg mindig a magyar volt. Törvénybe is volt ez dekretálva, valamint a honvédség szolgálati nyelvének is a magyar van deklarálva és azért sohasem tudom helyeselni bármilyen szempontból, hogy mint tannyelv a német nyelv a Ludovika-akadémiába bevitessék. Nehogy félreértessem, ki kell jelentenem, t. miniszter ur, hogy én azt nem kárhoztatom, hogy a növendékek a német nyelvet megtanulják és a francziát, vagy angolt. Az ember ahány nyelvet tud, annyi ember. De hogy a tannyelv német legyen, az törvényellenes. (Helyeslés a szélsobalóldálon.) Ezt róttam meg. Azt, hogy a társalgási nyelv helylyel-közzel német, hogy gyakorolják magukat németben, francziában, de a tanórákon kivül, azt praktikussági szempontból nem kifogásolhatom. Nagyon sok jó magyar embert ismerek, a katonaságnál meg épen, a ki ugyancsak kimutatta a magyarságát, de azért németül tud, sőt volt olyan is, a ki németül jobban tudott és mégis vértanú-halált halt a magyar ügyért. (Igaz! Ugy van!) Mondom tehát, nem kárhoztattam soha azt, hogy németül tanulnak, nem is kárhoztatom, de hogy német legyen a tannyelv, akár itt, akár más katonai iskolákban, az már nem engedhető meg semmikép. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Kárhoztattam például továbbá olyan dolgot, a mikor a negyedik évfolyamot kivezényelték Hentzi tiszteletére a kadét-iskola udvarára. Engedelmet kérek, ez a honvédség presztízsének, nem akarok erős kifejezést használni, nagy bántása, sértése, sőt, erősebb kifejezéssel élve, arczulütése. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Mikor a Ludovika növendékeit hódolni kényszeritették annak az embernek, a kiről itt a házban már eleget beszéltem s a kiről most már nem akarok bővebbet mondani, ez hiba volt. Ünnepeltették velük azt a tábornokot, a kit a történelem, tudjuk, mivel vádol, és a ki a fővárost — szabad, nyilt várost — összelövette. Kárhoztattam, a mikor a Ludovika-akadémia vezetésében ily szellem nyilvánult. Tudom, nem az igazgatóságnál, nem az kommandiroztatta ki, jól tudom, hogy felsőbb hatalom műve volt ez. Hiszen, fájdalom, a legmagyarabb főherczegnek is jelen kellett lennie. Igaz, hogy némán volt ott, egy árva szót sem szólt, de fájdalom, ott volt; és a mikor a legmagyarabb főherczeget kikommandirozzák, nem csodálom, hogy a szegény negyedéves növendékeknek is ott kellett — nem igen jó kedvükre, sőt többet mondhatnék — lenniök. Legújabban ott volt a nagy ünnepély a Ludovika-akadémiában, a zászlószentelés, a mikor ő Felsége a király maga is ott volt. Nem mentem el, bár meghívót kaptam, nem mentem el, mert tudtam, hogy azon az ünnepélyen a Gotterhalté-t kell hallgatni. Pedig szerettem volna gyönyörködni a növendékekben, mert tudom, hogy jelesek, jó a kiképzésük, megnézni való minden mozdulatuk. Tudom, de fülemet bántotta, lelkemet elkeserítette volna az, hogy azon az ünnepélyen a Grotterhalté-t játszszák. Kiemelem azonban ennek az ünnepnek is a fényoldalát, Nyiry ezredes beszédét, a melyet ott mondott, a mely annyira hazafias volt és lelkesített király és haza iránt; igaz, hazafias intés volt, a melyet az ezredes a növendékekhez intézett. Csodálom, hogy az ezredes urat nem tették nyugdíjba. Ahhoz a beszédhez, és ahhoz a szellemhez, a mely a beszédben nyilvánult, csak gratulálok. És ha oly szellemben vezettetik az intézet, a