Képviselőházi napló, 1901. VI. kötet • 1902. április 23–május 10.
Ülésnapok - 1901-105
105. országos ülés 1902 május í-én, csütörtökön. 223 hogy a magyar faj katonai erényei közt épen a lövési kiképzésre való képesség és hajlandóság mily nagy mértékben van meg. Az nem volt guerilla-harcz; azt hiszem, az igen t. honvédelmi miniszter ur ezt elismeri. Nemcsak a kis fegyverrel való lövés eredményei mutatják erre a lövésre való képességnek legszebb példáit, hanem épen a legkomplikáltabb fegyvernemben való gyakorlottság tár elénk oly dicső példákat, melyeket az általános hadtörténelem mint legragyogóbb eredményeket mutat fel és ez a tüzérségi szolgálat. Azok a tüzérgyerekek az 1848—49-iki szabadságharczban bámulatos példáit mutatták a magyar faj ez irányú képességeinek. Nem vonhatja kétségbe az igen t. honvédelmi miniszter ur azt sem, hogy a mai szervezeten belül is a közös hadseregbeli tüzérségnél a magyar fajból kikerült legéDység a legnagyobb elismerésre méltóan állja meg a maga helyét. Mindez arra utal, hogy a lövészetből való kiképzésre sokkal nagyobb súlyt kell helyezni, mint eddig történt. (Helyeslés a szélsobaloldalon.) Megint a költségvetésre utalok. Az imént emiitett horribilis összeggel szemben méltóztassanak csak megnézni, milyen elenyészően csekély tétel van beállítva azon a czimen, hogy: czéllövészeti jutalomdij-átalány. Hogyha látjuk, hogy a honvédelmi miniszter ur a most elmondottakat helyesli és elismeri, azt kellene hinnünk, hogy ezen felfogása kifejezést nyer magában a költségvetésben, és hogy jelentékeny összeg van a lövészet iránti érdeklődés felköltése czéljából preliminálva. De nem azt tapasztaljuk. Az imént emiitett fél milliót meghaladó összeggel szemben nyomorúságos 12.263 korona van beállítva. Ajánlom a t. honvédelmi miniszter urnak, gondoskodjék a jövőben arról, hogy ez a tétel magasabb összegben irányoztassék elő. B. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Nagyon szívesen! Bakonyi Samu: Mert azt nem tekinthetem javulásnak, a mi a tavalyi előirányzathoz képest mindössze potom 540 korona emelkedésben nyer kifejezést. Nézzük csak a tisztikar munkáját. Hasonlítsuk össze azt az odaadó, igazán önfeláldozó tevékenységet azzal a bánásmóddal, melyben a költséges szemlék alkalmával a magasabb rangú elöljáróktól a tisztikar részesül. (Halljuk! Halljuk !) Reggeltől estig kínlódik, a legnehezebb intellektuális munkát végzi, rontja az egészségét, — tudjuk mi az az ujonczkiképzés, — s az elismerés attól függ, hogy miféle személyes benyomást tesz az illető csapattiszt a szemle alkalmával arra a szemlélő magasabb rangú elöljáróra; attól függ, milyen kedélylyel ment az oda a szemlére. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ha a személyes benyomások uralmát a nyugdíjazásoknál figyelemmel kisérjük, ha azt látjuk, hogy életerős, munkaképes, katonailag helyüket teljes mértékben megálló törzstisztek egymásután nyugdíjba mennek, akkor ebből megítélhetjük, hogy a személyes benyomásnak micsoda hatása van a csapattisztekkel szemben. A csapattisztek munkáját fokozza az is, hogy nincs elegendő számú tiszt a csapatoknál. Azt hiszem, a t. honvédelmi miniszter ur sem látja a mai helyzetet e tekintetben kielégítőnek, ellenben az irodák hemzsegnek a tisztektől, a kik a csapatoknál nagyon hasznos szolgálatot tennének. Sokszor a személyes kegynek megnyerése folytán a kényelmes irodai állásba vezényeltetnek, hol azután rangjukat tetszésükre kiélvezhetik. Ez az oka annak, a mit Rákosi t. barátom nagyon helyesen ostorozott tegnap a maga pompás szatírájával, hogy ide felesleges czopfokat hozni, van itt untig elég. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Ezekben az irodákban a bürokráczia vígan tenyészik, abban az igazgatási ágban, a melyben, azt hiszem, legkevésbbé van helyén, a katonai kormányzatban; és ezzel a czopfos bürokrácziával azt érik el, hogy kiszekirozzák, kivexálják a honvédség tartalékából azokat a magyar tiszteket, a kik nem tekintik azt magukhoz méltónak, hogy náluknál intellektuális tekintetben legalább is nem magasabb fokon álló urak részéről részesüljenek, teszem fel olyan elbánásban, mint a milyenre leszek bátor mindjárt egy ilyen esetet elmondani. (Halljuk! Halijuk!) Méltóztatnak tudni azt, hogy a tisztnek mindenféle viszonyáról, szolgálati ideje alatt beállott mindenféle eseményről — ha pl. nem vonulhat ki stb. — jelentést kell tennie. A »katonai irálytan«-nal lefordított »Militär-Stilistik«nek megvannak a szorosan meghatározott külső formái, a melyektől eltérni annak az intelligens magyar tisztnek a legfőbb vétségek közé tartozik. Ki van mérve czentiméterre az egyik sor távolsága a másiktól, ki van mérve, hogy mekkorának kell lenni; ha kisebb vagy nagyobb, mint kellene, visszaadják neki. De némelykor még a magyar nyelv használatában is a némethez kell alkalmazkodnia annak a magyar tisztnek, mint pl. abban az esetben, a melyre rá akarok mutatni. (Halljuk!) Ha pl. — a rubrumra t. i. ki kell írni a jelentés tartalmát — azt irja az a honvédtiszt, hogy ^betegségét jelentig azt tetszik hinni, hogy ezt elfogadják? Hiába mérte ki az a tiszt czentiméterekre a távolságot aggódó lelkiismerettel, mégis visszadobják, t. i. hibásnak tartják a szórendet, mert a német szórend ugy kívánja: »meldet seine Krankheit«, magyarul tehát, ezen magyar szellemű honvédség irodájának felfogása szerint, igy kell írni: »jelen ti betegségét.« (Derültség a szélsöbaloldalon.) A magyar szórend pedig az első szerint van helyesen. Nem lehet tehát csodálkozni a felett, t. honvédelmi miniszter ur, hogy az ilyen elbánásban részesült tartalékos tisztek, ha már teljesítették a védkötelezettséget, akármilyen nemes ambiczió dagaszsza is keblüket, hátat fordítanak a honvédségnek. (Igaz! Ugy van ! a szélsöbaloldalon.)
